A házat viszont Baumgarten Lajos építtette, aki a címtárak listáin a Lipótvárosban, a Korona, majd Nagykorona utca 18. alatt szerepel (ez ma a Hercegprímás utca), foglalkozását illetően pedig csak annyit adott meg, hogy „földbirtokos”. Atyja még jóval polgáribb hivatást űzött: 1873-ban ugyane címen Anton Baumgarten orvost tüntette fel a lakcímjegyzék. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár jóvoltából immár az interneten is hozzáférhető lajstromokat lapozgatva egyébként szépen nyomon követhető, ki mindenkinek hozhatott vélhetően tisztes jövedelmet, ha akár csak megmerítkezett a Nagykörút kiépítésének nevezett óriási ingatlanfejlesztésben. Az 1871-ben megindított hatalmas vállalkozás hivatalosan a millennium idején ért véget – 1896. augusztus 31-én adták át nagy csinnadrattával az új útvonalat –, de a Ferenc körút páratlan oldala javarészt csak az ezt követő tíz évben készült el.

Aminek persze megvolt a maga jó oka: az itt húzódó Malom utca déli oldalát a laktanya homlokzata mentén jelölték ki, s míg szemközt úgyis mindent ki kellett sajátítani, majd lebontani, hisz a javarészt földszintes, nagy kertes házak az új úttest vonalába estek, a páratlan oldal változó és az árakat srófoló telektulajdonosaival egyenként kellett, kínkeservesen megegyezni. A körút belső szakaszain, a Népszínház és az Oktogon környékén már tucatszám álltak a széles út mentén felhúzott, új házak, amikor a Ferenc körút 39. telke még – a rajta lévő földszintes épülettel egyetemben – Turnovszky Hermina, Duczinszky Vladislavné és társai birtokában volt.

Vélhetően 1892-ben vásárolta meg tőlük a szép nagy saroktelket társaival Baumgarten Lajos: nem is sokat haboztak, kiadták a tervezési és építési megbízást. A Fővárosi Levéltár nyilvántartása szerint a hivatal 1893. április 24-én hagyta jóvá a Schubert és Hikisch által benyújtott terveket. (Schubert Ármin építőmester volt Bajza utcai lakcímmel, Hikisch Lajos pedig építési vállalkozó az akkor még Nagy Jánosnak hívott Benczúr utcában.) A millenniumi avatóünnepség idején különös látványt nyújthatott a Ferenc körút. A Duna és a távoli jövőben megépíteni tervezett híd felé haladva egyre kevesebb lett a ház, viszont egyre több a kert és az építési telek. A Tűzoltó utca sem volt több vidékies dűlőútnál, igaz, a sarkán ott pompázott két vadonatúj, még mészillatú bérpalota, amelyek – hiába, az új idők –, már négy emelettel magasodtak a korábban elkészült, háromemeletes házak fölé.

Baumgarten Lajos és társai (az 1897-es címjegyzék Gruber József ügyvédet és Stern Miksa háztulajdonost jelöli ebben a minőségben) igazán nem kicsinyeskedtek. A Ferenc körút 39. luxusbérház lett: szintenként öt lakással, amelyek közül csak egy nyílt az udvarra; felvonóval (a Wertheim-gyár táblája ma is látható a földszinten), elegáns főlépcsőházzal és félhomályos cselédlépcsővel, mosókonyhával és szárítópadlással, a második emeleten a sarokra és a körútra néző balkonokkal, a szoborfülkékben reneszánsz büsztökkel. Minden lakásba fürdőszoba került és illemhely, így aztán az egész épületben csak egy „közös” vécé épült: az udvarról nyíló, amelynek létesítését és a nagyközönség rendelkezésére bocsátását egyébként is előírta a millenniumi ünnepségek idejére a főváros.

Az 1900-as lakcímjegyzék tizenkilenc felügyelőről biztosan tudhatjuk, hogy a keramitos udvarra nyíló házmesteri lakásban élt, a többiek esetében inkább csak tippelhetünk. Alighanem Engel Lipót fa- és szénkereskedő, Martinovics Emil cselédszerző, Mázer Jakab fuvaros és Pfeifer Dóri ügynök lakta az 5-ös sorszámú, udvari lakásokat. A katonatisztek, állami hivatalnokok, műszaki tanácsosok és üzletvezetők az utcai lakások valószínű lakói, de azt biztosra vehetjük, hogy a mind kisebb rang és vagyon, mind hátrább és magasabbra sodorta őket a házban. S hogy ki lakta a második emeleti, ötszobás, két utcára nyíló, két erkélyes saroklakást? Higgyék el, tulajdonképpen minden legendának van valami igazságalapja: a századfordulón éppen Klobucar Vilmos altábornagy, a magyar lovasság akkori főparancsnoka.

Mondanunk sem kell talán, hogy egy ilyen pompás épülethez bolthelyiségek is dukáltak. A Ferenc körút 39.-nek is jutott kettő. A sarokról egyenesen egy hatalmas, a két utcára tágas ablakokkal néző üzlet nyílt: az isten is kávéháznak teremtette – gondolnánk mai fejjel. Ehhez képest igencsak meglepő, hogy a címtárakban nyoma sincs itteni vendéglátóhelynek. Az 1896-os címtár nyolc, az 1900-as már tizennégy kávéházat, kávémérést, vendéglőt, illetve „korcsmát” tart számon a Ferenc körút mentén – és akkor még nem beszéltünk az ételt és italt a Tűzoltó és az Angyal utcában, vagy épp az Üllői úton, illetve magában a kaszárnyában kínáló üzletekről –, de a 39-es ház nem szerepel köztük. Biztos pontnak számított viszont az átelleni sarok, ahol a 41-es számú épület kávéháza működött (a millenniumkor Kajtár Károly, a századfordulón Kafka Zsigmond vitte), illetve az Üllői út sarka, ahol a neves Gebauer kávéház várta a vendégeket.

Sajnos nem tudom megmondani önöknek, hogy Baumgarten Lajos és tulajdonostársai szomorúan nézték-e éveken át az üresen árválkodó üzlethelyiséget, vagy kiadták valamilyen kereskedőnek (czukrász, csemegés, divatárus, sőt egyenruhaszabász nem működött itt, ezeket ellenőriztem). 1903-ban viszont végre megszületett a tökéletes megoldás: a házba beköltözött a fővárosi 9-es számú posta és távírdahivatal. Az irtózatos ütemben növekvő főváros egyre gyarapodó lakosságát ekkoriban már a folyamatos kommunikációt zökkenőmentesen biztosító posta szolgálta ki. A kiegyezés után önállósuló magyar posta már a városegyesítés évére felépítette központi hivatalát a Belváros szívében, a Szerviták tere mellett: itt a földszinten hét felvételi terem várta az ügyeiket intézni vágyókat, lehetett sima, ajánlott és expresszlevelet, lapot és csomagot feladni, pénzt küldeni levélben és távirati úton; foglalkoztak újságok és áruminták kézbesítésével, sőt még adósságbehajtással is.

Külön hivatali részleg volt felelős a helyes címek kinyomozásáért, az épület felső szintjén pedig, egy hatalmas kezelőteremben 98 Hughesrendszerű és 108 Morse távíróberendezés kattogott és zümmögött, miközben a távírda alosztályai között nyolc csőposta röpítette megfelelő helyükre a sürgönyöket. A budapesti lakosság ezekben az években már a napi háromszori levél- és táviratkézbesítés előnyeit élvezhette, ám hogy levelet feladni vagy éppen telefonálni se kelljen senkinek az otthonától messze mennie, városszerte jó ütemben szaporodtak a főposta alá tartozó kisebb-nagyobb hivatalok is. Az épp csak kiépülőben lévő Ferenc körúton az egyik elsőként felhúzott házban, a 44.-ben (a kaszárnyával átellenben) nyitották meg a postát, ahol a millenniumkor – az egyszerűség kedvéért a házban is lakó – Strobl János felügyelő mellett Szalai Pál postafőtiszt és Stark Adolf Ábrahám postatiszt dolgozott. Hét évvel később, mikor Strobl hivatalvezető elfoglalta a Ferenc körút 39. tágas, földszinti helyiségeit, már két főtiszt és két tiszt ténykedett a keze alatt.

Újabb hét esztendő elteltével pedig – ekkor már Balázs Andor felügyelő vezette a hivatalt – és egy főtiszt mellett négy tiszt, egy tiszthelyettes, három segédtiszt és egy gyakornok, valamint négy kezelőnő alkotta a 9-es számú postahivatal személyzetét. A címtárakból úgy tűnik, Baumgarten Lajos 1907-ben hunyt el. Ekkortól felesége szerepel a Ferenc körút 39. tulajdonosaként, hogy aztán 1928-ra – noha őt özvegyként és magánzói státuszban még jegyzi a lajstrom, Dembinszky utcai lakcímmel –átadja helyét a Magyarországi Munkások Segélyező és Nyugdíjegyesületének. Aligha tévedünk nagyot, ha a nagy gazdasági világválságot és a páratlan ütemű inflációt sejtjük e változás mögött.

Az új tulajdonos viszont a jelek szerint felújíttatta a házat: erre utal legalábbis, hogy a levéltárban fennmaradt egy, a Palatium Építő Rt.-vel kötött szerződés. Mikor nagyanyámék 1940-ben beköltöztek a második emeleti, legendákkal övezett, ötszobás saroklakásba, már Magyar Rokkantsegélyező és Nyugdíjegyletnek hívták a háztulajdonost. A lakbér méltányos volt, egy jó nevű kórházi orvos és egy tanítónő gond nélkül ki tudta fizetni. Aztán jött minden, ami az ilyen történetekben ezen a ponton következni szokott. Ostrom, pince, a családi nagyasztalon táncoló szovjet katonák, államosítás, a társbérletesítés csodával határos megúszása, aztán ötvenhat, amikor egy tank ellőtte a sarokerkélyt és mellette a szalon Tűzoltó utcai falát, végül a lakásleválasztás.

– Szerintem lőttek – mondta 1977. szeptember 15-én estefelé a nagymamám, de persze nem hitte el neki senki. Akkoriban már jó ideje nem volt szokás az utcán lövöldözni, meg hát a nagyi hallása se volt már az igazi. De lám, mit tesz a gyakorlat: hamarosan kiderült, hogy két emelettel alatta, a postán valóban lőttek, épp ott zajlott ugyanis a szocialista Magyarország első postarablása. „A hivatal dolgozói éppen elszállításra készítették elő a napi pénzbevételt, de az ügyfélforgalom még tartott, amikor egy ismeretlen férfi lépett be az ajtón, és pisztolyával háromszor a mennyezetbe lőtt. Ezután megragadta az egyik, elszállításra előkészített pénzeszsákot, és az ajtó felé futott. A zsákban körülbelül 140 ezer forint volt.

A hivatal egyik dolgozója – az első meglepett pillanatok után – üveggel tarkón ütötte a rablótámadót, aki kirohant az utcára, és az ott várakozó mustársárga Skoda típusú gépkocsiba vágta magát. Szemtanúk szerint a Skodában a támadón kívül még egy férfi, valamint egy nő is ült. Amikor a Skoda az Üllői út irányába indított, egy utcai járókelő próbált a postai dolgozók segítségére lenni és a bűnözőket menekülésükben akadályozni, ezért kulcscsomóját a banditák autójának hátsó üvegéhez vágta, amely be is tört. Ebben a pillanatban érkezett a helyszínre a posta pénzszállító gépkocsija is, amelynek egyik fegyveres kísérője – értesülve a történetekről – pisztolyával a menekülő autó után lőtt. Az egyik lövés a motorháztetőn, a másik pedig a hátsó szélvédő üvegen keresztül hatolt a kocsi belső terébe. A mustársárga Skoda az Üllői úton eltűnt.” – írta tárgyilagos, ám szűkszavú közleményében két napra rá a Népszabadság.

Jan Stratileket és Berki Kálmánt pár héttel később fogták el, és miután a nagy port kavaró ügy lecsengett, a Ferenc körút 39. alatti posta soha többet nem került be a hírekbe. Tulajdonképpen a történet legvége is egészen csöndesen zajlott: amikor száztíz évi működés után pár héttel ezelőtt végleg megszűnt a hivatal.