MAGAZIN: Két izgalmas könyv az oka annak, hogy együtt vagyunk. Tompa Andrea két erdélyi orvos találkozásáról írt (Fejtől s lábtól), a másik György Péter műve (Képzelt Erdély, Állatkert Kolozsváron). Soha nem volt állatkert Kolozsváron.

GYÖRGY PÉTER: A könyv alcíme Bodor Ádám egyik, régen az Utunkban megjelent, álnéven írott olvasói levelére utal.

TOMPA ANDREA: Péter eszmetörténeti könyvet írt, én regényt. Azt szokta mondani a kiadóm, hogy Erdélyhez mindenki ért.

MAGAZIN: De ugye nem ahhoz az Erdélyhez értünk, ahol fekete bivaly húzza a szekeret fenn a havasokban? A hamis közhelyektől kiütést lehet kapni.

TOMPA ANDREA: Ettől, mondjuk, még vannak bivalyok. Tavaly Erdélyben nyaraltam, láttam őket.

GYÖRGY PÉTER: De nem tudják magukról, hogy székely bivalyok. Azt sem tudják, hogy mitizált, etnicizált állatok. Erdélyhez azért ért mindenki, amiért a focihoz. A foci sem szakkérdés, az identitás része. Erdély is az.

MAGAZIN: Szeretjük vagy ragaszkodunk hozzá?

TOMPA ANDREA: Nem tudom, jó-e az általánosítás, hogy „szeretjük”.

GYÖRGY PÉTER: Szerintem használják a magyar emberek Erdélyt. Mindig is használták. Megőrjített az a kétféle válasz, ami sokáig jellemezte az Erdély-kérdéshez való kapcsolatunkat. Az egyik úgy hangzott, hogy ez a kérdés nincs. Ez volt a liberális válasz. Volt és van egy másik válasz: ez egy mitikus kapcsolat. Azt gondoltam, talán helyes lenne, ha megszületne a harmadik, a kritikai-kulturális válasz. Én nem tudnék könyvet írni Erdélyről. Most is arról írtam, hogy mi mire használjuk Erdélyt. Ez egy másik eset.

TOMPA ANDREA: A nem tudás a közös mindkét nézőpontban. Kolozsváron tanítok, és a diákoknak felteszem a kérdést: 1918-ban milyen volt Erdély népességi összetétele? A rendszerváltozás körül születettek azt szokták felelni, hogy 70-80 százalék magyar, 10-15 százalék román volt. Emlékszem, román tanár barátommal a romániai forradalom után hevesen vitatkoztam arról, hogy Erdély magyar volt-e 1918-ban, és ugyanilyen butaságokat állítottam. (Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint Erdély lakosságának 53,8 százaléka volt román anyanyelvű, 31,6 százaléka magyar, 10,7 százaléka német, 3,9 százaléka egyéb – a szerk.) A nem tudást a génjeimben hordozom, mert a szüleim sem tudtak semmit, nagyon rossz tankönyvekből tanultak. Trianon tabu az erdélyi tankönyvekben, románul is, magyarul is. A nem tudás ma is meghatározó.

MAGAZIN: Változtatni kellene. A románoknak is. Lehet, hogy nekünk könnyebb lenne.

TOMPA ANDREA: Nem hinném, mert a románok egy nyertes történet szereplői, azt mindig könnyebb feldolgozni.

GYÖRGY PÉTER: Megnyerték, őket már nem érdekli. Megtörtént, slussz. Az egészen röhögnek, ez nekünk talán még a legolcsóbb így.

TOMPA ANDREA: Nem hiszem, hogy röhögnének, mert annyira szem előtt van ez a probléma Erdélyben.

GYÖRGY PÉTER: Úgy értem, hogy a román politika, hála a magasságos égnek, nem veszi át a magyar neurózist. Névértéken kezelik a dolgot, és tudják, hogy Székelyföld Románia legszegényebb része, a magyarok demográfiailag leszálló ágban vannak. Miért csinálnának ebből nagy ügyet?

TOMPA ANDREA: A könyvemmel kapcsolatban beszélgettem egy román kritikussal, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen nem probléma számukra Erdély, másrészt elgondolhatatlan a mai Románia Erdély nélkül.

GYÖRGY PÉTER: Magyarországon viszont azok, akik álló nap Erdélyről beszélnek, és pusztán Trianon okán beszélnek Erdélyről székely vagy más zászlók alatt, mintha nem volnának annak a tudásnak a birtokában, hogy egy másik országban van. Nem tudják, hogy azok, akikről beszélnek, egy másik ország állampolgárai, kötelmeik vannak, beszélnek románul, vagy nem tudnak románul. Ki van metszve az időből és térből Erdély. Ami jóvátehetetlen.

MAGAZIN: Mit kellene tenni azért, hogy amikor Erdélyről beszélünk, akkor a román kultúra által is megtermékenyített területről beszéljünk?

TOMPA ANDREA: Döbbenetes, de az a helyzet, hogy nem nagyon ismeri ez a két nép egymást. És nemcsak a magyarországi magyar, hanem az erdélyi magyar és a román sem. Nem együttélésről, hanem egymás mellett élésről kell beszélnünk. Ez a létezés gyakran teljesen gettószerű, kevés kommunikációval. Benne van annak a hetven évnek a hatása is, ami alatt nagyon erős volt a románosítás, és ezt a bizonyos együttélést, egymás megismerését ideológiai szinten erőltették. A színháznak román darabokat is kellett játszania; lehet, hogy magától nem játszott volna. Fordítva még tragikusabb. A románok nagyon-nagyon keveset tudnak a mellettük élő magyarokról. Az én román barátaim is felvetik, hogy miért nem lehet a magyar nyelvet az iskolában választható tárgyként tanulni olyan helyen, mint Marosvásárhely, ahol 50-50 százalék a lakosság aránya. Nincs felkínálva az esély, hogy egy picit is közelítsen egymáshoz ez a két elkülönült kultúra.

GYÖRGY PÉTER: Mert a románok nem tanulhatnak meg magyarul.

TOMPA ANDREA: Nincs is honnan megtanulniuk. Miközben ez mint elvárás gyakran megfogalmazódik.

GYÖRGY PÉTER: A románok szeretnék választható nyelvként választani, de nem engedjük meg nekik.

TOMPA ANDREA: Marosvásárhelyi író-dramaturg barátom szokta kérdezni, hogy ő tulajdonképpen miért nem tud magyarul. Aztán elmondja, soha nem volt más lehetősége arra, mint hogy magától tanulja meg a nyelvet.

MAGAZIN: Mennyire befolyásolta az egymás mellett élést, hogy Németország a szászokat kimenekítette a hetvenes években?

TOMPA ANDREA: Inkább eladták őket.

MAGAZIN: Ha a szászok maradtak volna, akkor a románok is jobban rá lettek volna kényszerülve arra, hogy ne csak a magyarokkal foglalkozzanak. Ez naivitás?

TOMPA ANDREA: Ideológiailag nagyon terhelt volt ez az együttélősdi. A Ceausescu-időkben nagymértékű megsemmisítés folyt a kisebbségekkel szemben. 1990 után meg a magyar politika kezdte átírni a viszonyrendszert.

GYÖRGY PÉTER: A Kádár-rendszer utolsó tíz éve civilizált slendriánságban telt el, aminek része volt, hogy Kádár nem tudott mit kezdeni Erdéllyel, illetve a románokkal, és lássuk be, Ceausescu folyamatosan hülyét csinált belőle. Kádár megsértődött, s ez a durcás szóba nem állás tulajdonképpen megfelelt mindenkinek. A magyar értelmiségnek tetszett, hogy gyámkodhat az erdélyi magyar értelmiség felett. Kifoszthatja Erdélyt a tárgyak tekintetében, lesöpörheti a padlást Korondon. Voltak páran, például Illyés Gyula, akit nyomasztott ez. Ceausescu ebben az utolsó tíz évben kezdett igazán tombolni. Elszánta magát arra, hogy megszüntetik, amit magyar kultúrának hívnak. Ebből a magyarok itthon a falurombolást vették észre. Ami a románokat ugyanúgy érintette volna. Az új magyar politika az első pár évben ugyanezen a nyomvonalon ment tovább, hagyta, hogy a romániai magyarok idejöjjenek százezres nagyságrendben, amire szüksége volt a köztársaságnak. Erre rakódott rá, hogy az új kormány mindent alárendel a nemzeti identitásnak, ami további elszigetelődésekhez vezet. Az én nemzedékem még tudott románul, a tanítványaim nemzedéke már nem tud. És akkor meg van fejelve az egész a hamis székelyromantikával, amire itthon megvan a kereslet.

MAGAZIN: A mostani modern tömegkommunikációban milyen a magyar kultúra pozíciója Erdélyben? Vannak-e magyar nyelvű tévécsatornák, honlapok?

TOMPA ANDREA: Minden van, de a sajtó rettentően gyenge, elsősorban a terjesztői hálózat miatt. A nyomtatott sajtó helyzete kétségbeejtő. A Duna TV-nek valamikor lett volna lehetősége sokféle közösségi nézőpontot bemutatni.

GYÖRGY PÉTER: Budapestről kezdtük vezetni ezt a buszt is. De ha már szóba kerültek a fekete bivalyok: engem elkezdett foglalkoztatni, hogy tulajdonképpen nem ismerünk olyan magyar regényt, amelyben valaki felszáll a buszra Sopronban, és leszáll Kolozsváron. Nem ismerek olyan regényt, amelyben a magyar emberek Nagy-Magyarország területén nem mint történelmi tárgyak, hanem alanyok mozognak. Nem ismerünk prózai műveket, amelyekben a határok transzparensek volnának. A Nagy-Magyarországon belüli regények nem foglalkoznak például a szexualitás kérdéseivel. A magyar írók Závada Páltól eltekintve (A fényképész utókora) mellőzték ezt a kérdést.

TOMPA ANDREA: Ahhoz, hogy most megszülethettek a könyveink – véletlen, hogy a tied és az enyém nagyjából egy időben jelent meg –, kellett ez a két évtized. Az időszámítás 1990-től kezdődik, mert addig foglalt volt erről a beszéd. Ami vagy nagyon nehezen kihámozható, szimbolikus beszéd volt, vagy ideológiailag teljesen foglalt. Az Erdélyről és a Trianonról való gondolkodás 1990 után kezdődött el.

MAGAZIN: Mit fognak kezdeni ezzel az egész romhalmazzal a huszonévesek, ha Illyésék sem tudtak vele mit kezdeni?

TOMPA ANDREA: A huszonéveseknek korai még ezzel foglalkozniuk. Ehhez hosszú megértési folyamat tartozik, és az nem kívül, hanem belül van. Mindenkinek magának, a saját családtörténetében, a saját érzelmeiben kell megkeresnie az Erdélyhez való viszonyt. Nem hinném, hogy ezt huszonévesen kell végrehajtani.

GYÖRGY PÉTER: Van itt még egy probléma. Közben megváltozott a világ, megszűntek a nemzetállamok. Ez Erdély egész társadalomképét megváltoztatja. Sok szempontból újra kell gondolnunk a régi szerződéseket: én ezért írtam a könyvemet. A román nemzetállam is fikció, bele lehet ugyan írni az alkotmányba, de a nemzetállamok tradicionális értelemben véve addig működőképesek mint elnyomó államok, amíg a határok zárva vannak. Relatív nyitott államoknál – és ez a román–magyar ügyben sokat számít – a regionális eltérések számítanak. Az én tanítványaimat az izgatja, hogy a forint árfolyama ne nagyon menjen fel, mert akkor drágák a repülőjegyek, és nem tudnak lelépni. Odajön hozzám a diák az óra végén: „Azt mondta tanár úr, hogy Trianon az egyetlen dolog, amiben a magyarok konszenzuálisak. Ez nem így van”. És folytatja: „engem ez totálisan hidegen hagy, három nyelven beszélek, tök jól vagyok, a pasim más nyelven beszél, föl-le mászkálok a világban. Nekem ez a dolog nincs, érti? Nem tekintem magam a trauma részének, nem tekintem magam vesztesnek, nekem így a jó.” És kérdem: „mi jó magának?” „Az, hogy sok nyelven mászkálhatok.” Magyarországnak az a veszte, hogy egynyelvű.

MAGAZIN: Erre mondják a politikusok meg a kultúrantropológusok, hogy nem szabad a múlt szálait elszakítani. Pedig ez lehet a megoldás.

GYÖRGY PÉTER: Nem hiszem. A múlt szálai újraszövődnek. Az a kérdés, hogy a következő nemzedék mire használja. Jelenleg a magyar szélsőjobboldal arra használja a múltat, hogy a jelenben való vereségét kompenzálja vele. Ennél nincs életveszélyesebb a földön. Ugyanezt várja el Erdélytől. Valójában Bambusztánt követel és teremt, pedig a jelen – ha tetszik, ha nem – a multinacionális, posztetnikus, globális kapitalizmusra épül. Lehet utálni, de az olyan, mintha azt mondanám, hogy hevesen fel vagyok háborodva a rákbetegség miatt. A kérdés az, van-e kulturálisan adekvát válasz arra, amiben élünk. Mi most álmodunk, és a mindennapokról, amelyekről Andrea könyve is szól, semmit nem akarunk tudni.

TOMPA ANDREA: Ahhoz, hogy valamit politikai eszközként fel lehessen használni, a traumának jelen idejűnek kell lennie. Ott van azok között a festmények között, amelyeket Kerényi Imre rendelt, Kiss Tibor Trianon című 2011-es műve. Egy földgömbre rá van dobva egy kézigránát, a földgömbön egy nyitott seb látható. Száz év alatt lehet, hogy maradnak hegek, de annak a sebnek már konkrétan és szimbolikusan is be kellene hegednie.

MAGAZIN: Mire számít a könyvével kapcsolatban? Mi értelme volt fejtől s lábtól aludni egykoron? Mit jelent a címbe rejtett metafora?

TOMPA ANDREA: Nehéz volna ezt a címet kifejteni. Sok konkrétumot jelent, de elvont képzeteket is: tetőtől talpig az ember, hiszen orvosok veszik szemügyre a testet, és tetőtől talpig egy ország, amikor még egyben volt. A könyvet jól fogadják, ez meglep, mert hosszú és nem könnyű olvasmány. Azt szeretném, amit Péternek is kívánok, hogy az emberek úgy bírálják, hogy elolvassák. Tehát ne úgy, hogy megnézik a nevem, arról eszükbe jut valami rossz, és akkor kapunk egy bírálatot. A mondatokat, a könyvet bírálják, ne a személyünket. Azt mondta egy barátom, hogy eddig az erdélyi irodalomban nem volt semmi szexualitás.

GYÖRGY PÉTER: Nem késtél sokat. Ha őszinték akarunk lenni, akkor Nádas Péter előtt a magyar irodalom a derék alatt nem nagyon létezett.

TOMPA ANDREA

SZÜLETETT: 1971. július 4-én, Kolozsváron.

FOGLALKOZÁSA: író, színikritikus. 1990-től az ELTE Bölcsészkarának orosz szakára járt, 2004-ben a XX. századi orosz irodalomból szerzett doktori fokozatot. A 2000-es évektől színikritikusként dolgozik. Jelenleg a Színház folyóirat főszerkesztő-helyettese. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen tanít színházi tárgyakat, és a Színikritikusok Céhét vezeti. Első regénye, A hóhér háza 2010-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál, 2013-ban ugyanitt a Fejtől s lábtól. Az idén a két könyvre megkapta a frissen alapított Békés Pál-díjat. 

AJÁNLJA

KÖNYV: VASZILIJ GROSSZMAN - ÉLET ÉS SORS

A XX. századi orosz irodalom Háború és békéje egy olyan írótól, aki belülről ismerte a háborút.

FILM: CRISTIAN MUNGIU - DOMBOKON TÚL, 2012

A legnagyszerűbb román film, ami 1990 után készült szeretetről és magányról.

KIÁLLÍTÁS: PIETER HUGO FOTÓKIÁLLÍTÁSA A LUDWIG MÚZEUMBAN

Dél-afrikai fotós elképesztő témái egy ismeretlen világból, klasszikus szépségű fotókon augusztus 11-ig.

GYÖRGY PÉTER

SZÜLETETT: 1954. július 18-án, Budapesten. FOGLALKOZÁSA: esztéta, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója. Magyar–történelem–esztétika szakon végzett. Szakdolgozata a magyar avantgárd történetének egy részét dolgozta fel, ezt érintette egyetemi doktori dolgozata is. Első monográfiája az Európai Iskoláról jelent meg Pataki Gáborral közösen, majd több könyvet írt a kortárs amerikai, európai, magyar avantgárd mozgalmakról. 1989 után részt vett a média szak alapításában, tanított New Yorkban a New School for Social Researchben, rendszeresen tartott, tart előadásokat konferenciákon. Legutóbbi könyvei: Apám helyett, Mifelénk. Cikkek és tanulmányok 2003–2008, A hely szelleme, Kádár köpönyege. Képzelt Erdély, Állatkert Kolozsváron.

AJÁNLJA

KÖNYV: BORBÉLY SZILÁRD - NINCSTELENEK, 2013

Hosszú évek óta nem olvastam ilyen erejű irodalmat, igazi prózát.

SZÍNHÁZ: VISKY ANDRÁS - MEGÖLTEM AZ ANYÁMAT

A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadását rendezte, és a főszerepet játssza: Albert Csilla.

ZENE: LHASA DE SELA - I ‘AM GOING IN