A sorozat szerkesztője, Szilágyi Zsófia lapunknak elmondta, úgy dolgozott, mint egy író: belső összefüggésekkel behálózott novellafüzért kívánt létrehozni az egymás mellé válogatott szövegekből.

A Palatinus Kiadó vállalkozott arra a könyvpiac szempontjából nem túl sok sikerrel kecsegtető feladatra, hogy összefoglalja a mai olvasóknak az elmúlt századot a rövidpróza szemszögéből. Az ötkötetesre tervezett sorozatnak előzménye is van: A magyar irodalom legszebb novellái című kötetet Dobos István szerkesztette, és ezt szintén sorozatnak szánták, ám az első kötet után, amely a századforduló terméséből adott ízelítőt, meg is szakadt. Ezek után kérték fel Szilágyit, hogy vigye végig a XX. századot, amelynek, legalábbis az első felének, irodalomtörténészként amúgy is szakértője, a század végét pedig irodalomkritikusként ismeri. Szabad kezet kapott: azt válogat be, akit vagy amit csak akar. A két éve megjelent első kötetből, amely 1905-től 1920-ig, vagyis a Nyugat indulása körüli évektől a trianoni döntésig ívelő időszakig terjed, amikor jelentősen megváltozik az irodalom intézményrendszere, az is kiderül: gimnazistaként mindig is erről az időszakról álmodozott. „Elképzelni sem tudtam izgalmasabb irodalmi élményt, mint találkozni az ifjú és gyönyörű Kosztolányi Dezsővel, láttam önmagamat a kávéházakban vagy a nagy és lelkes közönség tagjaként a Nyugat-matinékon” – írja az utószóban. A második világháború kitöréséig ívelő második és kissé komorabb kötet is egy viszonylagos aranykorból merít. Abból az időből, amikor a novella a színes és főként gazdag hírlapi világ természetes eleme volt, amikor az olvasók a napi hírekkel, apróhirdetésekkel és a bulvárvilág eseményeivel együtt vehették kézbe ezt az irodalmi műfajt.

– Beültem egy gimnáziumi könyvtárba, és átnéztem az összes ma használt szöveggyűjteményt, majd kiírtam az ott felbukkanó novellákat. Aztán ezeket mind kihagytam – avat bele a szerkesztés kulisszatitkaiba Szilágyi. Hiszen nem kulcsnovellákat, nem a „legszebbeket” és legfontosabbakat kereste, hanem inkább témákat, hangokat, motívumokat, így történhetett, hogy a fontosabb szerzők is nem annyira ismert szövegekkel képviselik magukat. Ráadásul olyanok is szerepelnek, akiknek a neve bizony fejtörést okozhat még a művelt olvasónak is. Hiszen Tóth Wanda, Bohuniczky Szefi vagy Kádár Erzsébet neve nem igazán cseng ismerősen, holott utóbbi novellapályázatot is nyert a Nyugatban, megelőzve nem egy fontos férfi pályatársát. Csakhogy azon szerzők, akik „csak” novellisták voltak, jobban kicsúsztak az emlékezetből, mint azok, akik regénnyel is megtámogatták az életművüket. Beemelésükkel nem „rehabilitálni” kívánta ezen szerzőket, hanem megmutatni, hogy sokkal színesebb volt az az irodalmi világ, mint a mai olvasók gondolnák. Éppen ezért vállaltan egyenetlen a közölt szövegek színvonala is, hiszen nem mindig a remekművek egy-egy korszak jellegzetes szövegei.

A következő, a tervek szerint jövőre megjelenő, harmadik kötet a ’38 és ’48 közötti időszakból válogathat, a korszakhatárt megint az indokolhatja, hogy ’48 után újra gyökeresen megváltozik az irodalmi élet intézményrendszere. Ám könnyen lehet, hogy tágítani kell az intervallumot, hiszen nem biztos, hogy az évtized kínál annyi érdekes rövidprózát. A legvégén pedig szeretnének eljutni, ha nem is a máig, de legalább a tegnapig: a tervek szerint 2000-ig ível a válogatás.

A sorozat önkéntelenül felveti azt a kérdést is, hogy vajon hol van a helye ma a novellának. Ma talán fokozottabban igaz, mint régen, hogy a novellát amolyan belépőnek, előkészületnek tekintik, amely – ha már jól begyakorolta a prózaírást a szerző – szükségszerűen és némiképp kötelezően elvezet a regényhez. Ezért is lehet az, hogy a nagyobb sikert elérő novelláskötetek is a regény felé mozdultak el, gondoljunk csak Bodor Ádám Sinistra körzetére, mely az Egy regény fejezetei alcímmel jelent meg. Sokkal fontosabb változás azonban az, hogy mára elveszni látszik a novellát éltető és fenntartó közeg: a hírlapok. Egy-két kivételtől eltekintve teljesen eltűntek a tárcanovellák, az irodalmi folyóiratok pedig nem nagyon alkalmasak a közlésükre, hiszen itt sokkal elszigeteltebben jelennek meg, mint a második világháború előtt. A novella ma jobbára az iskolákban tűnik fel, hiszen a gyerekeket egy-egy novella elolvasására még rá lehet venni, regényre már jóval nehezebben. Csakhogy a novella inkább a vershez esik közelebb, figyelmeztet Szilágyi, nem lehet csak úgy, egymás után habzsolni őket anélkül, hogy eltöprengenénk rajtuk, elemeznénk őket magunkban. S talán épp ezért is esett vissza a novella presztízse, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő olvasási technikáink.

Így aztán érthető, hogy a hasonló antológiák megjelentetése nem kevés kiadói áldozattal jár. Már csak azért is, mert az első két kötet után azzal is bonyolódik a helyzet, hogy egyre inkább jogdíjas szövegek kerülnek sorra, s a publikálás érdekében tárgyalni kell az örökösökkel. Ám úgy tűnik, a második kötet után mind a szakma, mind az olvasóközönség felfigyelt a sorozatra, és ez azért is jó hír, mert minden alkalmat meg kell ragadni annak érdekében, hogy tudatosítsuk az olvasókban, mennyire gazdag a magyar novellairodalom.