A nyitott ablak
− A gyerekkormélységeibe kellett volna lemerülni?
− Valószínűleg ezt várták. De hát az én gyerekkorom annyira elütött a franciákétól, hogy túl sokat kellett volna lábjegyzetelni. Nekem akkor lehetetlen volt a mélyebbre ásás. Csak most tudom, hogy lehetséges. De hetvennyolc évesen könnyebb, mint ötven évvel ezelőtt.
− Amikor megjelent ez az első könyve, szeretett volna-e inkább francia, mint magyar író lenni?
− Az asszimilációs vágy nem mozgatott. A francia sajtó jelentékeny része nem értette, hogy mi történt ötvenhatban. Úgy mutatták be a forradalmat, mint a szocializmus elárulását és a Szovjetunió lejáratását. Minket, ötvenhatos magyar diákokat zsebfasisztáknak tekintettek. Ez bántott. Azért kezdtem franciául írni, hogy elmagyarázzam, mi történt.
− Sikerült?
− Szemléletes szövegeket írtam a forradalom humoráról, s próbáltam elmondani, hogy Nagy Imre nem áruló – akkor még élt –, hanem olyan politikus, aki az emberarcú szocializmusról álmodott. Amit persze nem így hívtunk. Olyan szocializmusról beszéltünk, ami nem feledkezik meg az emberről. Ez volt Nagy Imre franciául megjelent könyvének a címe is. Megérte írni, mert jó helyen jelentek meg az írásaim, fizettek értük, megbecsültek. Amikor a téma kimerült, novellára váltottam. Így lett belőlem francia író.
− Ötvenhatos írásaira a megbocsátó szeretet a jellemző. Nincs a szövegekben támadó szándék.
− Sokféle szereplővel találkoztam, ismertem őket. Ötvenhatot néhány évvel a leverés után tanítottam a Puerto Ricó-i Egyetemen. Egyszer egy diákom fölállt, és mondta, ők ezt a sztorit már ismerik. Kérdem, honnan. Egy barátjuk elmesélte nekik. Mondom, hozzátok ide, megvitatjuk a dolgot. De aztán nem mert odajönni. Azt mesélte előzőleg, hogy megcsinálták a géppuskafészkeket a háztetőn, megkapták a parancsot, s belelőttek a csürhébe. Ez lett volna a történet, amit a jelenlétemben nyilván nehéz lett volna továbbadni. Biztos nagyon egyedül volt a trópuson.
− Sokan ötvenhat után mentek ki, s csalódtak ugyan, de visszajönni már nem lehetett. Magát mennyire gyötörte, hogy nem jöhet vissza?
− Amikor ’58 júniusában befejeztem a tanulmányaimat, én is arra gondoltam, hogy hazajövök. Nagy Imre kivégzésének híre azonban keresztülhúzta a számításainkat. Kétéves börtönnel büntethették a disszidálást. Várnom kellett. Be kellett fejeznem az egyetemet, állásom lett a Puerto Ricó-i Egyetemen, biztonságban éreztem magam. Amikor először visszajöttem Európába, apám betegsége miatt egyhetes turistavízumot kaptam 1967-ben. Tizenegy év után kerültem tehát először haza.
− Milyen élményei voltak itthon?
− Egy régi osztálytársam a lágymányosi szeméttelep igazgatója lett, amire nagyon büszke volt. Elmentünk hozzá, megmutatta Karinthy Cini írását, melynek az utolsó mondatára jól emlékszem: „Így társalgunk a szeméttelepen.” A barátom cimborája volt Gerelyes Endre, akivel a Móricz Zsigmond körtéren öt vagy hat helyre is betértünk fogyasztani. Szent Imre herceg ott állt középen fehér liliommal a kezében. Bandi üvöltve szidta a rendszert. A barátai figyelmeztették: – Azt hiszed, hogy neked mindent szabad?! – Igen, mert a felesége jó helyen dolgozik. De hát mégse volt neki minden megengedve, mert Bajánál kiesett a vonatból, tisztázatlan körülmények között halt meg.
− Nem lehet, hogy buszkalauzként ment volna nyugdíjba? Amikor ötvenhatban elment, ez volt a foglalkozása.
− Nem, mert előreléptem volna sofőrnek. Beiratkoztam a Magyar Szabadságharcos Szövetség tanfolyamára, ahol Guriga Pista oktató azt mondta, én ezt megtanítom magának, Gyuszikám, és rögtön sofőr lesz magából a Fővárosi Autóbuszüzemnél. Már pedzették, hogy garázssofőrként kezdhetném. Nem volt könnyű, centizni kellett a buszokkal, kevés volt a hely a Hamzsabégi úti garázsban.
− Nem lett volna író?
− Próbálkoztam írással mielőtt kimentem. Novellát írtam például egy prézliző autóbusz-kalauzról. Fölszedték a földről az eladott vonaljegyeket, hogy újra eladják. Dupla vagy háromszoros árat be lehetett így zsebelni. A történetemben a prézliző kalauzt lebuktatta egy ellenőrnő, akiben egy volt apácát tisztelhettünk. Elküldtem a pompás novellát az Irodalmi Újságnak, Lévainé s. k. válaszlevelét máig őrzöm. „Ferdinád György autóbuszkalauz írásai még nem érettek meg a nyilvánosságra” – ezt írta. Voltak tehát írói terveim.
− Hogy viselkedett volna az elnyomás éveiben? Ezt is végiggondolta?
− Megpróbáltam volna úgy csinálni, hogy ne kelljen semmivel szembesülnöm. Alapjában véve békés természetű vagyok, de tudom, ha valami miatt felhorgadok, abból botrány lesz, s abból nekem bajom szokott lenni. Mindig igyekeztem úgy alakítani az életemet, hogy ne kelljen ordítanom. Megpróbáltam volna mindenből kimaradni, mint az öcsém, aki itt élte le a kertben az életét. Úgy képzelem, hogy én is megalkudtam volna.
− Lemondott volna az íróságról is?
− Nem tudom, mi lett volna. A hatvan oldalt, mely ezt taglalta, betegen, fekve írtam. Amikor elolvastam, olyan érzésem támadt, hogy ez nem jó, mi voltunk a hős fiúk, és most a babérkoszorút letépem a fejemről, nem leszek többé hős. De inkább legyek tisztességes megalkuvó, mint egy hazug hős!
− Végül is nem kellett menekülnie, kalandvágyból ment el ’56-ban.
− A garázsban a busznál azért benne voltam a munkástanácsban. 1956. december 6-án letartóztatták a budapesti munkástanács tagjait, köztük a buszosokat is. Akkor mondta nekem Bozsóka elvtárs párttitkár, aki nagyon rendes ember volt, hogy nézzek körül a kapitalista Nyugaton. Nem lehet tudni, hogy mi lett volna, ha maradok. Az egyetem bezárt, gondoltam, ha kimegyek a francia egyetemre, nem vesztek el egy évet.
− Amikor hazatért, az irodalmi életbe való bekapcsolódáshoz milyen stratégiát választott?
− Nem volt ilyenem. A Magvetőnél Jovánovics Miklós segített abban, hogy az első könyvem megjelenjen itthon, 1988. február 18-án. Más kérdés, hogy a Szerecsenségem történetét több lapban szerencsétlenségem történeteként interpretálták. Maradtam a Magvetőnél, jött a Francia vőlegény. Ezután kis kiadók jöttek létre a nagy helyén, Deák László az Orpheuszt kezdte működtetni, ott volt mellette Parancs János, aki Párizsból jött haza, náluk jelentek meg a könyveim. Deák Laci kiadta ugyan a könyveket, de a terjesztéssel nem törődött. Még most is százával kerülnek elő az eladatlan könyvek a pincéből.
− Mi lehetett magában az érdekes? A latinság, vagy az, hogy visszatért?
− A kalandot szerethették bennem. Sok helyen éltem, sok minden történt velem. A legtöbbször erről faggattak. Hosszú ideig mindenkinek újra és újra elmeséltem a kalandjaimat. Az ország nem utazott azokban az években. Hogy valaki a világ túlsó végére került, és annyi minden történt vele, az önmagában is érdekes.
− Nehéz kalandornak lenni?
− Nekem azért volt nehéz, mert a francia feleségem ezt egy idő után érthető módon nem vállalta. Húsz év után felbomlott a házasságunk, három gyerekünk volt, nehéz idők következtek. Amikor túllendültem rajta, hála a Puerto Ricó-i Egyetemnek és a Puerto Ricó-i barátaimnak, újra talpra tudtam állni. A Puerto Ricó-iak egy nagyszívű nép tagjaiként átérezték, hogy milyen lehet nekem. Többször visszaköltöztem Franciaországba, de amikor elfogyott a pénzem, mindig visszavettek az egyetemre. Legalább háromszor segítettek át a nehéz helyzeteken. Harminchét éven át élveztem a vendégszeretetüket.
− Nem féltékenykedtek magára a többnyelvűség miatt? Franciául, spanyolul, magyarul jelentek meg a könyvei.
− Engem azért fogadtak el itthon könnyen, mert a SZER műsoraiból ismertek. Hamar befogadtak 1988-ban. A nyitott ablakot látták bennem.
− A könyvei többsége novelláskötet. Mit szeret a kis történetekben?
− A sűrítés lehetőségét és a lényegre törést. Ilyen a természetem is. Mindenkinek van egy bioritmusa, az enyémnek megfelel a célratörő fogalmazás. Nem kezdtem soha nagyregénybe, noha a novellák füzérként összeállnak. Volt, aki azt javasolta, ha nyolcvanéves leszek, a novellákból összeállítanak egy nagyregényt. Nosza!
− Akkor is elmegy az író-olvasó találkozókra, amikor négyen várják, a legutolsó általános iskolába is szívesen megy, nem panaszkodik, szorgalmasan végrehajtja a házaló író feladatát.
− Az emigráns író is így házalt a magyar közösségekben. Az emigráns körök kedvesen fogadták az embert, sokszor kifizették a repülőjegy árát is, de előfordult olyan is, hogy hajnali négykor összepakoltam, mert összetűztem a helyiekkel. Általában szép és jó emlékeim vannak. Azt folytattam itthon, amit megtanultam az emigrációban. Hogy mindenhová elmegyek, abban van egy csipet bölcsesség is. Rájöttem, hogy ha csak egy ember kíváncsi rám, az sem baj, mert lehet, hogy ő a legérdekesebb, aki továbbviszi az írásaimat. Mindenkit kifaggatok, mindenkivel szívesen beszélgetek. Mari, a kubai feleségem, Pesten előre megmondja, hogy ki fog odajönni hozzám trécselni az 59-es villamoson. Nincs ebben semmi meglepő. Úgy éltem le negyven évet, hogy nem volt kivel beszélgetni.
− Miért akart visszajönni és itt élni?
− Itt, ahol élünk, a hegyoldalban, 1870 körül a filoxéra kipusztította a szőlőt, addig sas-hegyi vörösbort termeltek a bajor borászok. A dédapám, Rejtő Sándor a Műegyetemen tanított, kijárt ide sétálni s a szőlősgazdákkal beszélgetni. A filoxéra után a szerencsétlenek fillérekért eladták neki az egész domboldalt, ő kezdett itt parcellázni. Fontos volt a környék nekem, vannak itt olyan fák, amelyeket a dédapám ültetett 160 éve. Itt vannak hát a gyökereim. Lehet, hogy nem is vagyok kalandortípus.
− Floridába költözve angolul már nem kezdett írni. Az amerikai integrációt nem vállalta?
− Pedig akkor már húsz éve amerikai állampolgár voltam, de olyan, aki nem tudott angolul. Puerto Ricóban ez lehetséges volt. Senki sem tudott egy szót sem angolul. Beleillettem ebbe a társaságba. Floridában meg kellett magyaráznom, hogy én csak egy spanyolul beszélő amerikai vagyok. A végén azt mondták, oké, és elkezdtek hozzám spanyolul beszélni.
− Hazát könnyű cserélni, de lelket nem? Mostanában megint olyan sokan elmennek innen. Talán többen is, mint ’56 után.
− Attól tartok, egy részük szerencsétlenné teszi saját magát. A jelenlegi nemzetközi helyzet más, mint ’56-ban volt. Nem fognak az elmenők olyan könnyen munkát és megélhetést találni, nem jutnak be olyan könnyen az egyetemekre. Volt egy ismerősünk, a zeneművészeti főiskolán tanult, kitűnő hangú énekesként emlegették. A tanára kivitte magával Zürichbe, kis szerepet kapott, ott folytatta a tanulmányait. Most harmincéves, bébiszitterkedésből és vasalásból él. Rengeteg ilyen esetről tudok.
− Hogy érzi magát itt? Most, hogy már az év java részét Magyarországon tölti.
− Nagyon jól érzem magam. Soha nem voltak itthon nehézségeim, a bürokráciával, az adminisztratív problémákkal sem találkoztam soha.
− Pedig a könyvében három ilyen történet is olvasható.
− Szórakoztató történetek arról, ahogy Mari, a kubai feleségem, aki jelenleg Budapesten tanít, hogyan verekszi át magát az idegenrendészet útvesztőin. Ahhoz, hogy itt lakhasson a saját lakásában, az én engedélyemre volt szükség. De aztán nem lett érvényes az engedélyem, újra megíratták velem kézzel, de még két tanút is kerítenem kellett az idegenrendészeti hivatalban. Kétszáz kis kínai várt a sorára, amikor elkezdtem kiabálni, van itt magyar, kérem? Én, én, mondta két kínai, aki már magyar állampolgárként alá is írt nekem. De lefelejtették a személyi számot, kezdhettük az egészet elölről. Múltak a hetek és a hónapok, Mari ügye még mindig nem rendeződött. Az idegenrendészek végül a házunkba is eljöttek koromfekete öltönyükben. Azt kutatták, Mari tényleg itt lakik-e, vagy csak névleg fogadtam be. Ő volt a legboldogabb, amikor a vadonatúj ruhásszekrényét lefotózták a hálószobánkban! Ezzel tudtuk igazolni, hogy tényleg a feleségem, s valóságosan velem lakik. Eddig senkit nem érdekelt az a gyönyörű szekrény, mondta Mari, ezek az urak pedig végre lefényképezték! Ezen jót mulatunk – utólag. Jól érzem magam, az országgal nincs semmi olyan konfliktusunk, ami miatt haragudnunk kellene egymásra. Nem vagyok vak, tudom, hogy súlyos dolgok történnek. De valamiképpen arra törekszem, hogy amennyire lehet, bezárkózzam a könyvtáramba, és hagyom, hogy a feleségem foglalkozzon a mindennapi politika reális vetületével. Ez a munkamegosztás megfelel nekem.
