Nincs megfellebbezhetetlen kánon
Mi dönti el, hogy mely szerzők mely műveit tekintjük például úgymond megkérdőjelezhetetlen értéknek? Egyáltalán: létezik-e egyetlen nagy értékrangsor, vagy rengeteg pici értékrangsorocskából áll össze az a nagy valami, amit előszeretettel nevezünk irodalmi kánonnak? A Godot Irodalmi Estek legutóbbi, egyébként 76. estéje egyebek mellett erre kereste a választ – azt mondjuk nem állítanánk, hogy meg is találta. Igaz, azt sem, hogy érdektelen lett volna a beszélgetés, amelynek során Bán Zsófia prózaíró-esszéista mellett Veres András irodalomtörténész és Tarján Tamás irodalomtörténész-kritikus ütköztette álláspontját, többnyire Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, kritikus moderálása mellett.
Szó esett például a kánondefiníciókról, a kánonok területi többféleségéről, illetve a kánonképző intézményekről, hiszen a kifejezés nem okvetlenül az irodalmi értékrangsort jelöli, vagyis nem csupán a belletristák csatornái, a folyóiratok és például a tankönyvek bírhatnak kánonformáló erővel, hanem az egyházak és maga az állam is. Persze van, még ma is van, hogy az utóbbi kettő az irodalmi kánonba is beavatkozik, aztán törekvéseit vagy siker koronázza, vagy nem...
Mindenesetre elhangzott, hogy bizonyos korszakok műnemi, illetve műfaji hierarchiái is erősen befolyásolják, milyen művek kerülnek be az úgynevezett nemzeti kánonba – hiszen míg a XIX. században a líra vitte a prímet, a költők voltak az irodalmi istenek, a huszadik században ez a trend megfordult, a „közvélemény” a nagyregényt, ráadásul a történelmi (család)regényt tartja az irodalom csúcsának – mondta Bán Zsófia.
A kérdésre, hogy vajon milyen szempontok alapján lehet a kánon része egy szöveg, Veres András szerint nem lehet egyértelműen válaszolni, már csak a kánonok sokfélesége miatt sem. Hiszen az értelmezői közösségeknek rengeteg fajtájuk van, s ezek általában más-más szempontok szerint rangsorolják a műveket. A kisebb olvasókörök esetében például a morális megfontolások gyakran a minőségi szempontok elé kerülnek, míg az akadémikusok vagy éppen a tankönyvszerzők nyilván minőségi és irodalomtörténeti jelentőségbeli aspektusból vizsgálják a műveket, és sokszor a politika is beleszól a kánonképzésbe. Vagyis nemigen beszélhetünk egyetlen, megfellebbezhetetlen kánonról, inkább sok kicsi értékrangsor létezik.
Abban egyetértés mutatkozott a résztvevők között, hogy az iskolai tananyag az úgynevezett nemzeti kánont hivatott reprezentálni, megadva ezzel a minimálisan szükséges olvasmánykódokat, amelyekkel felvértezve a gyerekek később eligazodhatnak az irodalomban. Tarján Tamás szerint a három „legnépszerűbb”, illetve legjobbnak vélt dráma még ma is Az ember tragédiája, a Bánk bán és a Csongor és Tünde – holott a Bánk bán szerinte messze túl van értékelve, a másik kettő pedig inkább filozófiai csúcspont, mintsem hagyományos dráma...
Abban viszont már nem volt ilyen nagy az összhang, hogy egyes műveknek helye van-e ebben a kánonban, illetve a kötelező olvasmányok között. A Szigeti veszedelem mellett az Egri csillagok is szóba került, Veres András szerint utóbbi nagyon fontos eleme a tananyagnak, míg Bán Zsófia éppen tudná nélkülözni. A Godot Irodalmi Esték szervezője, Czapáry Veronika ezen a ponton aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe a közönség soraiból, nehezményezve, hogy az iskolákban kötelezően megismerendő magyar szerzők, illetve magyar művek között alig-alig találni nők által írtakat, holott az aktív felnőtt olvasók között a nők aránya kétségtelenül nagyobb, mint a férfiaké. Ez a téma hozta a legnagyobb vitát, sőt némi könnyed, ironikus személyeskedést sem tudtunk megspórolni, pedig istenuccse, jó lett volna. Mert a téma nyilván fontos, rengeteget lehetne beszélni róla – és most is sok szó esett a kérdésről, de az érdemi vita sajnos elmaradt.
Azt is sajnáltuk nagyon, hogy aztán az általunk a beharangozóban legérdekesebbnek vélt témákra is kevés idő jutott – vagy nem is jutott egyáltalán. S hogy mik lettek volna ezek? „Betölti-e a szerepét a kritika, és mi volna a szerepe? Hány kánon létezik Magyarországon, és van-e átjárás közöttük?” Aztán pletykálkodtunk volna is, szívesen. „Az irodalmi élet szereplőinek szájából gyakran elhangoznak az összefonódások vádjai, különféle összeesküvés-elméletek, sértettségek és kibeszéletlen vélelmek. Mit tudunk ezekkel kezdeni, kell-e velük valamit kezdenünk? Hogyan alakítja a jelen irodalma az irodalomtörténetet, és hol tart az irodalom tanítása a kortárs irodalom felől nézve?”
S mi van a „kisebbségi”, illetve a határon túli magyar irodalom becsatornázottságával? S mi van a cigány irodalommal? Talán legközelebb megtudjuk azt is.
