Nem félünk a farkastól
Ámbár azok a táj-, autó- és lányfestmények is meglehetősen kétértékűek voltak. Jegenye- és ciprussorok, amelyeknek álmatag zöldjében az ifjú Werthernek, de legalábbis Kármán Fannijának kellett volna kószálnia, brit erőmű, amelynek furcsa kéményei kékké váltak a tintakék ég és a tintakék víz áradatában, később limuzinok és repülőgépek, amelyeknek furcsa portréi mögött még mindig fel-feltűntek azok a bizonyos elmosódó zöld (vagy nem zöld) tájak. Mindig bizonytalanok voltak és mindig bizonyosak. A píneaerdők olyan hangulatosak, hogy egyből Itáliában érezte magát, aki valaha is látott ilyet Róma szélén, a hatalmas, minden valószínűség szerint amerikai kocsik országúti cirkálókhoz méltón cirkáltak az országutakon, és a lipcsei Népek csatája emlékmű is nagy volt, nyomasztó és tragikomikus, elmosódó részletei ellenére.
Szotyory ugyanis a kezdetektől kettős játékot űzött. Egyfelől csalókán megteremtette a látványt és a hangulatot, csaknem olyan ábrázoló meg győző erővel, mint akár a tizenkilencedik század ábrázoló piktúrája, másrészt azonnal, úgyszólván egyazon ecsetvonással elvette tőlünk – vagy legalábbis kétségessé, zavarttá tette – a jóleső, banális élményt. A mélyzöld lombok elmaszatolódtak, csak bátortalan és bizonytalan körvonalak jelezték a szökőkútszobor elvárható lándzsás diadalát, a dölyfös limuzin elhalványult, mint egy rosszul exponált, elkapkodott fényképen. Általános bizonytalanság. A festő olyan gyönge kontúrokat húzott, úgy hagyta lecsorogni a festéket, mintha nem volna magabiztos a dolgában, vagy mint aki ellenkezőleg, nem törődik a műgonddal.
Röviden: Szotyory festészete az egyik legbravúrosabb megjelenése annak a tagadva igenlő vagy igenelve tagadó viszonynak, amely a ma festészetét saját mesterségéhez, e mesterség előzményeihez fűzi. Innen a korábbi színszabadosság, az, amely a megidézett tájat olykor brutális kékkel, olykor taszítóbb barnákkal és szürkebarnákkal önti el, olykor elvadult egeket ken fölé, és amelyet tetéz a színmasszában feloldódó laza részletekkel.
Lényege szerint a mostani állatsereglet, a Lenyűgöző lények címen bemutatott válogatás sem más, noha másnak látszik. A hímoroszlánok, az üvöltő farkasok és a feszülten figyelő kutyák olajvásznai első pillantásra az ábrázolás realizmusával ragadnak meg. Az eddigiekhez képest a vezérfarkasnak szinte minden szőrszála, minden esetre kiéhezett veszedelmességének minden rémsége előtűnik, a sárgásszürke bokszerek rosszindulatú tekintete lélektani élmény, a Farkaskutyák hideget lehelnek a fehéres szürke hóban.
Merthogy a környezet, a háttér is kidolgozottabb, valóságosabb lett. Az A király (ez természetesen egy hímoroszlán) gazdagon festett sárgás homokon hever a kékből kékesbe, kékesből szürkésbe áttűnő ég alatt, a farkasok mindig a puha hómezőn jelennek meg, mint a tizenkilencedik századi orosz és lengyel romantikusoknál, A figyelők (ezek kutyák) fenyegető zordonsága mögött Szőnyi rőt lombszínei, lábuk alatt már-már Ferenczy Noémi kárpitjainak meleg pázsitja.
A galéria felvezető szövege a bestiáriumokban és a mitológiák vadállataiban, magunk az állatfestészet egyetemes történetében keresnénk az előzményeket. Pállik Béla juhokat festett a tizenkilencedik században, Aelbert Cuyp és Paulus Potter gyönyörű teheneket a hollandok nagy évszázadában, nem beszélve később a lómániás angolokról és az oroszlánfestő romantikáról. Mindkét hivatkozás arra jó, hogy közelebb lépve végképp kitessék: a Várfok utcai állatképeknek ezekhez semmi közük. Az oroszlán félprofilján most is lecsorog a festék, a pompás sörényt itt is csapzott ecsetmozdulatok dúsítják, a farkasok téli egeibe hívságos rózsaszínek úsznak be, miközben A magányos farkas ziláltsága kevéssé Pilinszky ihlető versét, sokkal inkább Sir Arthur Conan Doyle sátánkutyáját juttatja eszünkbe.
Nem tudjuk eldönteni, féljünk-e ezektől a vérengzőktől, vagy se. Szotyory ambivalenciája – mert mindig is ezt festette – csak újabb szakaszba lépett az újabb témakörrel.
