Valójában a lehetetlennel gyürkőzik az ötvenes években emlékiratot készítő pap, aki százévnyi családregény történetét próbálja meg egy levélszerű szövegben összesíteni, és igyekszik végig kegyességi magatartást gyakorolni mindazok iránt, akiket elmesél. Állandóan ott lebeg az elbeszélés fölött a kérdés, hogy az a szentírási, jól vagy rosszul értett normarendszer érvényes vagy érvényesíthető-e. Ennek a regénynek nem az a tétje, hogy a protestáns exegetikát kérdőre vonja, vagy megújítsa. Egyetlen kérdésre keres választ: ha mindaz úgy van, ahogy írták, és mindazt hisszük, hogyan kell élni? A legkínosabb amerikai történet áll a regény mélystruktúrájában, a szecessziós háború, amelyben a lelkész nagypapa (öregapám) részt vesz, és odahagyja a fél szemét.

Utána habókosan és pisztollyal érkezik meg a gyülekezetébe, nem lehet megtudni tőle, miben vett részt – nyilván a jó oldalon harcolt –, de olykor fegyverrel és véres ingben lép a szószékre, pisztolylövéssel hívja istentiszteletre a híveket, elosztogatja a család minden ingóságát és betevő falatját, végül pedig világgá megy, igazi zsánerfigura. A fia meg az unokája hosszas vándorlás után találja meg a sírját, valahol Kansasban. Ez a három nemzedéket átfogó családtörténet volna a regény központi magja, melyben apa, fiú, unoka egymást követi a szószéken, keresi a magyarázatot a történelemben, ami folyton változik, és a szentírásban, ami állandó és végleges kellene legyen.

Hitünk és hitetlenségeink zsinórmértéke... Marylinne Robinson leszűkített elbeszélői pozíciót, egyes szám első személyű férfi elbeszélőt választ magának, aki mindenről tud beszélni, csak a nőkről nem. Jellemző módon az öreg tiszteletes valahányszor megszólítja a fiát, a fiatal feleségéről is áradozik, akiről semmit sem tudunk meg, mintha nők nem is volnának. Nyilván protestáns férfiúi szemérem, és mégis hiányzik valami... Nem az a probléma, hogy az írónő a halála előtt álló protestáns lelkész optikájából szemléli a világot, hanem az, hogy ezt a haldokló papot belekergeti egy meglehetősen bonyolult regénystruktúrába. John Ames tiszteletes fiának hagyatkozva, emlékirat-szerűen írja meg a felmenők történetét, egy későn született fiúgyermeknek, akit időnként újra és újra megszólít, mert ez az elbeszélői alaphang.

Ettől sokszor és hosszan elkalandozik, és mindig visszatér, mintegy jelezve, hogy ez még ugyanaz a történet. Ez az egyes szám második személyű megszólítás mellesleg a legnehezebben kezelhető elbeszélői helyzet, mert az olvasó vagy könnyen azonosítja magát a megszólítottal, vagy lapoz, viszont egy érzelmes olvasónak ez a mézesmadzag, mindig visszatalál egy szentimentális rétegbe, amikor a nagyon öreg apa megszólítja a majd később olvasóvá cseperedő fiát.

Ez a könyv nemcsak szeszélyesen indázó és szétszabdalt családregény meg nagy ívű teológiai esszé a megbocsátásról, a kiengesztelődésről és a szeretetről, hanem szigorú kérdés arról, hogy a száz évvel korábban megvívott rabszolga-felszabadító háború vajon mit eredményezett. Isten előtt persze mindnyájan egyenlők vagyunk, de tudjuk, hogy a világ nem ilyen egyszerű. Száz évvel a rabszolgaság eltörlése után, az elbeszélés jelen idejében Amerika jelentős része még mindig a szegregáció törvényei között él. A regény utolsó része, amely szakítva az addigi emlékiratjelleggel párbeszédes formába szerveződik, tulajdonképpen egy betéttörténet, szinte kilóg a regény egészéből.

Ames tiszteletes mindenkori jó barátjának tékozló fia hazaérkezik, kiderül, hogy a korábban is zűrzavaros életvitele mellett színes bőrű nővel kötötte össze az életét, és mind a fehér, mind a színes közösség kitagadja. Mire is volt jó az a szecessziós háború, kérdezhetnénk. Mire veszett oda a dédapa fél szeme és még annyi élet? De az elbeszélő nem kérdez vissza. Elfogadja a tékozló fiút, majd útjára bocsátja, mint egy apa, mint egy lelkész. A szerző az utolsó oldalakon ezt az indázó, bonyolult szövegstruktúrát le tudja zárni, hisz mindenre van bibliai textus. És Gilead városa eltűnik a préri porában, mintha soha nem is létezett volna.

Magvető, 360 oldal, 3490 forint, Fordította: Pásztor Péter