Mindazokat, akik akár közvetlenül vagy akár láthatatlan kötelékekkel, de meghatározták annak a Jurij nevű elbeszélőnek az identitását, aki apró történetdarabkákból, szuggesztív erejű emlékképekből egy keletközép-európai család sorsának tablóját vetíti elénk panorámaképek sorozatából. A százévnyi időt átölelő események a maguk szaggatottságában elősorolva rövid snittekben képezik meg a történelmi fordulatoknak és az idő alakító-romboló hatásának kitett magántörténetek itt-ott szakadozott, foltos celluloidszalagját. A XIX. század végi bánáti falutól, a monarchiabeli Egrestől, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Belatinci kisközségén, Muraszombaton, Debrecenen, Budapesten át a XX. század végi Kanadáig, a második világháborútól a titói Jugoszlávia időszakáig ívelnek a Képek arc nélkül történetei.

A regény első részében Jurij gyermeki nézőpontjából láttatja a szerző nemcsak a muravidéki családban zajló mindennapokat, de a világtörténelem közvetlen hatását is erre a mikrotársadalmi közegre. Az elbeszélést olykor a családtagok kurzívval szedett szólamai szakítják meg egy-egy újabb betéttörténettel. Miközben a nyolc év körüli Jurij leplezetlen ámulattal, karlendítve köszönti a kifogástalan egyenruhában a főutcán grasszáló birodalmi tiszteket, s büszke arra, hogy bátyja önként jelentkezik a német hadseregbe, nem érti apja tiltakozását sem a karlendítése, sem a testvére bevonulása ellen.

Miközben Jurij a Magyar Futár oldalain nézegeti, hogy a szovjet katonák mérgezett cukrot osztogatnak a gyerekeknek, s arra vágyik, hogy ha tizennyolc lesz, beléphessen Horthy leventéi közé, s legyőzhesse az oroszokat, kommunistákat, zsidókat, a barátai mind az oroszoknak „drukkolnak”, s döbbent szégyenkezéssel figyeli titokban, amint elhurcolják a kiválóan pingpongozó Farkas doktort, akiről pedig nem is sejtette, hogy zsidó. Röpke néhány év alatt érthetetlen és drámai fordulatok sora követi egymást a kisfiú életében: bátyja átáll az oroszokhoz, aztán egyszer csak a helyi kommunisták viszik el, a családot kiköltöztetik falura, majd vissza a városba, apját börtönbe vetik, unokatestvére lesoványodott kísértetként tér vissza Dachauból, egyik osztálytársát megölik a határőrök, s mindehhez a szovjet Aljosa által kitekert nyakú tyúkok és a Mura felszínén úszó orosz katonák hulláinak képe társul a fejében.

Az események vonzó-taszító örvénylését Jurij naiv-mitologikus szemléletmódja képes időről időre lassítani, amiben a bonyolult kapcsolatrendszerben működő, de erős értékrenddel bíró összetartó család és a kis városi közösség is a segítségére van. A regény címe és különös borítója, a hevenyészve kiollózott arcokkal, amásodik részben fedi fel titkát az olvasó előtt, amely a felnőtt Jurij találkozásait beszéli el a felmenők történeteivel. Az Erdélyből Debrecenen és Fiu mén át végül Muraszombatban otthonra lelő apáét, aki magyarul, németül és szlovénul is megtanult, s aki igencsak veszélyes kalandokat élt át egy hajóról egyenest a tengerbe ugorva, vagy épp a nagykanizsai statáriális bíróság előtt ítéletre várva.

A nyolcgyermekes szegény tanító családjából származó apa révén számtalan nagybácsival, nagynénivel és unokatestvérrel bővíthette rokonságát a nyelvek és történetek iránt mind fogékonyabb Jurij. A népes családból azonban a legmélyebb hatást, úgy tűnik, anyja egyik húgának sógora, az ugyancsak több nyelven beszélő valahai nyomdász és újságíró Vincze József és leánya gyakorolta a krónikásra. Józsi bácsi, aki kezet fogott Jókai Mórral, és lakásában sok klasszikus mellett ott őrizte a Jókai-összes díszkiadását, több mint száz évet élt teljes szellemi frissességben és nyitottságban, és egy teljes évszázad személyes történelmét, kultúráját tudta közvetíteni unokaöccsének.

A regény utolsó fejezetei az ő lánya, a szintén hosszú életű, Budapestről Kanadába emigrált Gizella utolsó éveiről számolnak be, egy áldozatos élet megindító kudarcáról, az öregkor elkerülhetetlen magányáról, a láthatatlan kötelékekbe vetett kétségbeesett bizalom végső megrendüléséről. Joze Hradil fékezhetetlenül gazdag anyagot dolgoz fel mozgalmas jelenetekből, emlékezéstöredékekből, képleírásokból – elegáns könnyedséggel regénnyé szőve az értelmét vesztett történelem csataterein bolyongók szétszálazódó történeteit. Ami pedig különösen szerethetővé teszi a Képek arc nélkül minden egyes fiktív vagy valóságos alakját, hogy sosem hagyják sem egymást, sem saját magukat az undok történelem kelepcéjében vergődni. Mintha azok a bizonyos láthatatlan kötelékek, mint egy mesében, mégiscsak elszakíthatatlanok volnának, a körömollóval kivagdosott arcok pedig felidézhetőek. Ez Hradil regényének csábító álcája.

Európa, 426 oldal, 3500 forint, Fordította: Körtvélyessy Klára