Véres borzalmak meséi
Hasonló a probléma a hivatásos és az amatőr történetírás közötti, egyre inkább omladozó kerítéssel, jegyzi meg epésen Lukacs, s szóvá teszi, hogy az amatőr történészek (tegyük hozzá: szerencsére) nem taníthatnak az iskolákban, az írók viszont azt csinálnak a történelemmel, amit akarnak. „Mind mennyiségileg, mind minőségileg egyre jelentősebbé váltak az amatőrök (vagyis a történész PhD-vel nem rendelkezők) által írott munkák, és ez ma is folytatódik, sajnos éppen ugyanakkor, amikor a történelem tanítására egyre kevesebb figyelmet szentelnek az iskolákban... Ez a folyamat egybeesik más, szélesebb és mélyebb változásokkal, a történelem iránti étvágy fokozódásával; illetve azzal az erősödő, bár ritkán tudatos felismeréssel, hogy a történelem témái gyakran inkább tartoznak az irodalom, mint a tudomány szférájába.
Egy újfajta irodalom szférájába: mert nagyon is lehetséges, hogy a huszonegyedik században a legjobb és legnagyobb történetírók nem diplomás szakemberek lesznek, hanem művelt, nagy tudással és képzelőerővel megáldott »amatőrök«.” Lukacs aggodalmát igazolja a tény, hogy nálunk is egyre népszerűbb a történelmi lektűr. A nagy könyves hálózatok polcain tucatjával sorakoznak a történelmi ponyvák, a jelek szerint a műfajra (a növekvő példányszámokat tekintve, hiszen nem ritka a 3-4 ezres kiadásonkénti adat) „rákattantak” az olvasók. A fő gond, hogy nem feltétlenül olyan Umberto Eco típusú áldokumentarista újításokkal találkozunk, mint A rózsa neve. Sokkal inkább az történik, hogy a mozgékony fantasy beszüremkedett a történelmi regénypiacra. A másod- és harmadvonalbeli írók pedig – ez nem jelent leszólást, hisz Jókai Mór, Kemény Zsigmond vagy Mikszáth Kálmán mellett is működött, nem is akármilyen szintű második vonal – felfedezték, hogy megnőtt a kereslet a múltsztorik iránt.
Az ismeretlen, ám annál termékenyebb szerzők a törökvilág helyett a homályba vesző honfoglalást, a titokzatos sámáni időket (táltosregények) választják történeteik terepéül. S többet ugyan nemigen mondanak Móránál vagy Gárdonyinál, de a történelmi újdonságok hiányát el tudják fedni a filmszerű térben mozgatott hétköznapi hősök felvonultatásával. Ami végülis nem bűn, Gárdonyi Géza is ezt a módszert követte. Bokor Pál, aki maga is tucatnyi könyvet jegyez szerzőként, és az Atlantic Press Kiadó vezetője – korábban az MTI moszkvai és washingtoni tudósítója volt, később filmre váltott és ő lett a magyarok xenofóbiáját körüljáró Vademberek producere – másfél-két éve kezdte tapasztalni, hogy elkezdtek záporozni a történelmi témájú kéziratok. – Általában naponta két-három vegyes minőségű kézirattal szoktak keresni bennünket a szerzők, sok köztük az első könyves aspiráns. Jó ideig szinte csak krimi, fantasy és romantikus regény érkezett.
Körülbelül egy éve elárasztottak bennünket a történelmi regények. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy a történelmi regény ugyanúgy az elvonulás és a menekülés műfaja, mint a fantasy. Amikor a valóság a közember számára kusza és megfejthetetlen, valószínűleg a múlt is egyfajta alternatív valósággá válik. Érdekes és persze egyenetlen színvonalú kísérletekkel leptek meg bennünket a szerzők. Bokor szerint igen divatosak lettek a magyar őstörténettel kapcsolatos sztorik. Egyik szerzőjük, a harminckötetes (!) Benkő László nemrég honfoglalás-trilógiát írt, a szintén a középkorban „utazó” Trux Béla pedig nyolc év kutatómunka után megírta a keresztes háborúk utolsó csatájának eddigi legrészletesebb történetét. Ezekről a művekről a kiadóvezető úgy vélekedett, hogy nem feltétlenül felfedező típusú szerzők írják őket, de meglepően megbízható kutatók abban az értelemben, hogy amit egy-egy korról tudni kell, azt a legapróbb részletekig kinyomozzák.
Vannak nagyobb lélegzetű vállalkozások is. A kifejezetten történelmi regényekre specializálódott Gold Book Kiadó hatkötetes Hunyadi-sorozatot jelentetett meg, a népszerű könyvek szerzője az újságíróként ténykedő Bán János, aki a toplistás könyveket Jókai iránti tisztelete okán Bán Mórként jegyzi. A 45 éves Bán jó érzékkel vette észre, hogy a magyar történelemben a „blikkfangos” Hunyadiak tetteire bőséggel lehet alapozni. Az író, aki ma is a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Új Néplap kiadóvezető-főszerkesztője, a sci-fi és a fantasy világából nyergelt át a Kárpáthia világára (négy vaskos kötetet írt az őstörténetről), munkásságát a sci-fi műfajban számos díjjal jutalmazták. A Hunyadi Jánosról, Mátyás királyról és Corvin Jánosról írott hat kötet azt bizonyítja, hogy a korszakot nem írták „szét” előtte, s ennek megfelelően van érvényes és korszerű mondanivaló a híres család tagjairól. A Hunyadi-sorozat az országos toplista élén áll. Van tehát rá kereslet.
– Néhány kelet-európai nép bármit megadna, ha olyan nagyszerű hősei lennének, mint nekünk – nyilatkozta Bán Mór mindenféle aktuálpolitikai él nélkül a Nagy-Magyarország portálnak. – Ha születnek is történelmi művek, azok elsősorban az utóbbi száz évről szólnak, gyakran depresszívek, ráadásul a magyarságot nem ritkán negatív színben tüntetik fel. Holott a magyar középkor tökéletes alapanyag arra, hogy jobbnál jobb történelmi munkák szülessenek. Néhány üdítő kivételtől eltekintve mégsem látnak napvilágot a dicsőséges korokról szóló művek. Abban is van valami, amit hozzátesz a történelmi konjunktúrát ügyesen meglovagló író: miért van az, hogy Báthori Erzsébetről a szlovákok készítenek monstre filmet? S kifejti azt az aggodalmát is, hogy egyszer majd jönnek a románok, s ők forgatnak játékfilmet a Hunyadiakról.
A népszerű ponyvaszerzők olcsó kötésű, nyomdailag nem éppen a legigényesebb munkái olykor elérik a háromezres csúcspéldányszámot. Ekkora példányszámban jelent meg a már említett Benkő László Honfoglalás-trilógiája, illetve a nyomban ezt követő tatárjárás-hármas, amit a táltosidőkről szóló kétkötetes Viharlovasok követett. Bizonyára nem véletlen, hogy a termékeny író lett a napokban megalakult Történelmiregény-írók Társaságának alelnöke (a csoport 18 taggal kezdte meg munkáját, a cél a történelmi regény népszerűsítése).
– Benkő egyszer megjelent nálam azzal, hogy volna egészen más sztorija is, ami a szívügye, miközben tudja, hogy eddigi könyveivel létező éhséget, keresletet elégített ki – mesélte Bokor Pál. – Új könyvében, A spanyol grófnőben már benne van a legújabb kori történelem is. A könyv semmiben nem marad el a világdivat olyan slágereitől, mint Ken Follett, Leo Kessler vagy Herman Wouk művei. De vágyálom, hogy – miként a nagy divatszerzők – ő is fordítási támogatást kapjon. Ha a kezünkben lenne a 2-3 millió forintba kerülő minőségi fordítás, simán el lehetne adni Amerikában.
A Történelmiregény-írók Társaságának alelnöke lett a legnépszerűbb hazai nőíró, Fábián Janka is, aki a múlt század eleji történelmi romantikus regényeivel robbant be a lektűr világába. Fábián a közelmúlt ügyeit dolgozza fel, s ezt teszi a legfiatalabb írógeneráció is. Már a hetvenes években „járnak”, méghozzá úgy, hogy nincsenek személyes élményeik a korról, az akkori eseményeket történelmi sztorijaik alapanyagaként fogják fel. Pergel Zsolt például a harmadik könyvét írta, a meghökkentő történetek foglalkoztatják. Első könyvében, az Apácabordélyban egy vidéki párttitkár kislánya belehabarodott az arisztokrata fiúba, ez az apa számára elfogadhatatlan volt, bezárták a leányt egy apácazárdába, méghozzá pont akkor (1949-ben), amikor a Rákosi-korszakban szélnek eresztették a rendeket. Egy évvel meghosszabbították a zárda fennmaradását, amelyet a németek, az oroszok a háború idején afféle bordélynak, szabad prédának tekintettek. (– Na most ez így eléggé filmszerű, jegyeztem meg Bokor Pálnak, aki annyit felelt: és még igaz is. Pergel megtörtént esetet dolgozott fel!)
