Nem volt jó ötlet a sötét és bonyolult, ám konkrét eset szálait a fantázia segítségével tovább kuszálni. Nem azért, mert ez tilos volna, az írók a világ minden táján a megtörtént eseteket kiszínezve alkotják műveiket. Ehhez azonban az kell, hogy a konkrét esetből kilúgozzák maguknak azokat a motívumokat, amelyek az új írásmű elkészítéséhez szükségesek. Balázs Attila nem tudott elszakadni a Santa Cruz-i Las Americas Szállóban történt 2009. április 16-i eseményektől, amelyek során a kommandósok agyonlőtték a katona-színész-költő Rózsa Flores Eduardót, Magyarósi Árpádot és az ír Michael Martin Dwyert.

A csapattal tartó Tóásó Előd, akinek megszólalásai megtalálhatók a kitalált jelenetekkel körülbombázott dokumentumok között, életben maradt. Rózsáékat az egyik verzió szerint a Santa Cruz-i szeparatista erők hívták Bolíviába, méghozzá azért, hogy megvédjék a helyi autonómiát. Kitől? Evo Moralestől, az ország indián elnökétől. A hatóságok az ellene tervezett merénylet miatt törtek rá a szállodában alvó „terroristákra”. Egy másik verzió szerint viszont Rózsa Floresékat csaléteknek használták, s éppenséggel a bolíviai titkosszolgálat vette rá őket, hogy legyenek ott, ahol majd le lehet őket kapcsolni. Haláluk e vonatkozásban törvényszerű volt.

A fikciós kiegészítések – pél dául Jorge Luis Borges „megszólalásai”, Che Guevara elfogásának beemelése, Morales vagy az ügyész „belekotyogása” a történetfolyamba – azért érdektelenek, mert az embert a konkrét rajtaütés, a felderítés, a titkok izgatják. S arra kíváncsi, hogy az őszödi beszéd kiszivárogtatásában is jeleskedő Rózsának miért kellett meghalnia. Ez nem derül ki, mert még nem derülhetett ki. De nem ez a könyv legfőbb baja. Balázs a Kinek Észak, kinek Dél jugótörténeti évődéseivel és humorával sok örömöt szerzett a Délvidék kanyargós történeteire fogékony olvasónak, én a magyar–szerb történelem dicső és dicstelen napjairól vagy a titói idők mindennapjairól szóló fergeteges beszámolókat kedveltem.

A mindennel és mindenkivel évődő, fanyar stílus azonban nem alkalmas arra, hogy a Rózsa-gyilkosság – mert így is nevezhetnénk – részleteit kommentálni lehessen vele. Az író mégis ezt teszi, ami elkedvetleníti az olvasót. Csak azért nem tettem le a könyvet, mert Balázs mindig jobb szövegeket ír az átlagosnál. És ha tudtam is, hogy most épp a semmit püföli vad elszántsággal, megbocsátottam neki, mert nála a lényegtelen is érdekes tud lenni. Balázs Attila legnagyobb ellensége különben nem az adathiány – ami legjobban jellemzi a bolíviai-horvát-magyar kalandor halálának körülményeit –, hanem a minden írót fenyegető modorosság. Balázs mindenféle oldalmesét gyárt, amikor elveszti a fonalat. Márpedig gyakran elveszti.

A legszomorúbb, hogy nem megy s ezáltal nem jut el sehová. Az interneten ődöng, újságokból idéz (mást nem tehet, annyira friss a sztori), s amikor a blogos kommentelőket kezdi a hiteles források mellett szerepeltetni, az ember elveszti a türelmét. Ami Che Guevara elfogásával kapcsolatban elmondatik, az például a „szar, szappan, szalámi” kérdéskörébe tartozik. Pedig van kapcsolódás, mert Rózsa meginterjúvolta halála előtt a később Moralesék által lefogott tábornokot, Gary Prado Salmónt. De hogy miért jut Balázs eszébe Ernesto utolsó naplóbejegyzése kapcsán Krúdy Gyula „magyar álomfejtő, sikeres, de végül éhesen meghaló álomvadász” esete, azt akkor se fejtem meg, ha ugatós kutya leszek egyszer La Pazban.

A lényeg kihámozásában Balázs nem segít. Megtudjuk ugyan, hogy Tóásó Előd megnősült, s egy volt miniszter lányát vette el, meg hogy Brády Zoltán, aki terítette itthon az őszödi beszédet, viccesen Petőfinek titulálta a beszédet (állítólag) kiszivárogtató Chicót. De hát ezt mind tudjuk a lapokból, a sajátunkból például. Most ezt kell újraolvasnunk egy könyvben? A címet viszont irigylem. A szerző melletti feltétlen kitartásom mellett ez is oka volt, hogy végigvertem magam a sűrű homályon. Neki kéne futni még egyszer a megírásnak!

Palatinus, 268 oldal, 3200 forint