Megkövesedett rutin

Éppen tíz esztendeje, hogy Paul McCartney az akkor zajló, gigantikus, Back In The World elnevezésű turnéja keretében először és mindeddig utoljára magyar földre lépett. A zenész immáron hetedik koncertkörútjánál tart azóta, ám Budapest egyszer se került szóba.

Igaz, idén egész Európával szűkmarkúan bánik a hajdani Beatles-tag: a május 4-én kezdődött és a tervek szerint augusztus 14-éig tartó, Out There! nevű körút mindössze három helyszínt érint az öreg kontinensen – ahogy az utóbbi években, Sir Paul most is inkább az amerikai közönséget szórakoztatja. A három európai helyszín Varsó, Verona és Bécs. McCartney csütörtök este negyedik alkalommal lépett fel az osztrák fővárosban. (Ráadásul három héttel ezelőtt a Hundertwasser Museumnak is otthont adó Kunst Hausban nyitották meg a néhai Linda McCartney popfotóiból készült kiállítást, ugyancsak Sir Paul jelenlétében.)

A koncert helyszíne ezúttal az osztrák labdarúgó-válogatott otthona, a sok más esemény mellett a 2008-as futball-Eb döntőjének is otthont adó patinás Ernst-Happel-Stadion volt. A lelátó és a küzdőtér egyaránt megtelt – mintegy 40 ezer nézővel –, s nem csupán német, de szláv és magyar szavakat is jócskán lehetett hallani. Úgyhogy a császárvárost ezen az estén, a zenész jóvoltából a szokottnál is jobban átlengte a monarchia hangulata. A hivatalos kezdési időpontot fél nyolcra jelölték ki, a koncert előtt osztogatott Österreich című újság viszont már fél kilencről tudott.

McCartney a kettő közzé lőtte be magát: bár a nap még javában fent volt, negyed kilenckor fölgyúltak a színpad fényei, és fölcsendült az első dal, az 1964-es Beatles For Sale című albumról: Eight Days A Week. Az utóbbi évtized McCartney-koncertjeinek jószerével változatlan a forgatókönyvük. Ott vannak a kötelező Beatles-klasszikusok, amelyek a műsor túlnyomó részét adják, s egyrészt valóban halhatatlan és fantasztikus dalok, másrészt viszont az elmúlt tíz évben Sir Paul annyira túljátszotta őket, hogy a könyökünkön jönnek ki. Ezen felül akad mutatóban néhány dal a szólóévtizedek gigantikus repertoárjából (az egykori James Bond-filmzene, a tűzijátékkal megspékelt Live And Let Die sose hiányozhat), időnként egy-két újdonsággal megspékelve (My Valentine).

Valamint néhány különlegesség: ezúttal a Lovely Rita, az All Together Now, a Your Mother Should Know és a Being For The Benefit Of Mr. Kite! – olyan Beatles-felvételek, amelyek annak idején nem szólaltak meg színpadon, leginkább azért nem, mert az együttes pályafutásának azon korszakából valók, amikor már nem léptek fel közönség előtt. Nem maradhat el a két elhunyt zenésztársról, John Lennonról és George Harrisonról való megemlékezés sem. Mindez tíz éve majdnem egyazon forgatókönyv szerint. Gyakran az összekötő szövegek, sőt a színpadképek is változatlanok. (A Somethingnek viszont jót tett az újrahangszerelés, a Back In The USSR közben pedig a kivetítőn megjelenik a Free Pussy Riot felirat.) Aki extrára vágyik, füleljen bele a koncert előtti sound-checkbe, akkor néhány ínyencség is felcsendül, sőt ezúttal az egyik nyitott kapun keresztül be is lehetett kukucskálni.

McCartney hangja sokat javult a tavalyi két, nyúlfarknyi, ám annál több kritikát kapott fellépése, nevezetesen a királynő jubileumi ünnepségén és az olimpia nyitóceremóniáján hallotthoz képest. (A Daily Mail újságírója akkor egyenesen azt javasolta, hogy McCartney akassza szögre híres Hofner basszusgitárját.) A show professzionális, minden a helyén volt, és a múlt héten a 71. születésnapját ünneplő zenész továbbra is simán hozta azt, amit a leginkább vártak tőle: a legenda életben tartását. A telt ház és a csillapíthatatlan rajongás nem egyedül az ő személyének szólt, sokkal inkább a Beatlesnek, és mindazoknak az ideáknak, amelyeket a zenekar képviselt. McCartney tudja a dolgát, és az évtizedes recept szerint megbízhatóan ugyanazt leszállítja nekünk.

Tisztában van vele: ahhoz, hogy az arénák szerte a világban megteljenek, neki azt kell mutatnia, hogy a Beatles ma is létező és eleven. A Hey Jude és a többi megasláger ezredjére is ugyanúgy szól, viszont lehetetlenség hibázni velük. Sir Paul eddig több mint fél évszázadot töltött a világot jelentő deszkákon. Nem kockáztat, minden pillanatában érződik a megszokássá kövesedett rutin. Viszont a végén azt a színjátékot, hogy „úgy teszünk, mintha elköszönnénk, lemegyünk a színpadról, közben mindenki tudja, hogy még visszajövünk, ráadásul kétszer”, globálisan be kéne tiltani.

A forgatókönyv változatlan
A forgatókönyv változatlan
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.