Merthogy 2005 őszén, az alaszkai Sitka lepukkant Zamenhof Szállójában halva találják a Messiást. A tarkón lőtt, egykor potenciális Szent Tanító, „nemzedéke igaz embere” Emanuel Lasker néven jelentkezett be a hotelba. Ám a német születésű amerikai matematikus, fi lozófus, sakknagymester, huszonhét évig sportága világbajnoka, 1941-ben (már) meghalt. Az Egyesült Államok egyik legbecsültebb szépírója Nebula-, Hugo- és Locus-díjas kötetének vezérmotívuma a sakkjáték, a kitaszítottság és – allegóriaként is – az úgynevezett délibábjelenség (fata morgana).

Ez utóbbi esetünkben egyszerre jelenti a szivárványos, vak reményeket (az ígéret földje meghódítása), másrészről az érzéki káprázatot és a balhitet: hogy semmi/senki sem az, aminek/akinek látszik, vagy vélik. A 170-es IQ-jú áldozat bálványként imádott csodatevőből, sakkzseniből lett csontsovány, narkós pária, akit kitagadott az apja, a verbovi rebe (hászid mozgalomvezető, mentor). Ugyanis az esküvőjéről megszökő egyetlen fiának „kificamodott a lelke”.

A féktelen fantazmagóriában a meggyilkolt Menachem-Mendel Shpilman csak egy földönfutó (volt) a sok közül. A II. világháború idején az USA kormánya által Alaszkába evakuált európai zsidók (kipás jegesmedvék) letelepedési engedélye hatvan esztendő után lejár. Két hónap múlva – a Megváltó helyett – eljő a Reverzió.

Egyedül a negyvenkét éves Meyer Landsman nem fél a hontalanságtól: a Zamenhofban lakó, láncdohányos zsarut (nozt) kizárólag a munka, az alkohol és az evés élteti. A karcos humorú, elvált nyomozót citálva: „Az én hazám a kalapomban van. Meg a volt feleségem táskájában.” Bina Gelbfish felügyelő –aki minden értelemben exférje főnöke volt és lesz – kopott-dagadt marhabőr táskájában cipeli az otthonát; a jég hátán is megél. A 2007-es noirban Landsman és társa, a zsidó-tlingit indián Berko Shemets (Johnny Medve) a bűnt kutatva szembe kell hogy nézzen a traumákkal teli múltjával is. Így az apátlansággal, amely a talajtalanság mellett leitmotív. Landsman, Shemets és Shpilman mind kamaszkorában veszítette el az apját (a félárva Shemetset Landsmanék nevelték fel).

Landsman fia, Django, pedig meg sem születhetett – elvetették. Chabon csakis a veszteségekről beszél: a 3,2 millió lakosú Sitkában mindenki olyan, mint a koszos Vorsht klub göndör szőrű félterrierje. Hershel öt éve várja halott gazdáját azon a helyen ülve, ahol a nejét elhagyó, szerencsejátékos-drogos tulaj játszott a C-klarinétján. Gyanítható, ha az eb ugatna, azt vakkantaná el, amit Landsman öngyilkos apja írt le a sakk istennőjéhez, Caissához címzett búcsúlevelében: „Jobban szerettem a dolgokat úgy, ahogy azelőtt voltak.”

A legapróbb részletekig kidolgozott, pompás karaktereket fölvonultató opus olyan különleges szellemi kalandra hívó, ritka intellektuális teljesítmény, amelynek a szépsége, költői sége, bölcsessége a mélyrétegeiben rejlik. A zsánereket hibátlanul elegyítő, mesteri dialógokat író szerző a hűségről-hűtlenségről, az árulásról, a hazaszeretetről beszél, tehát műve egyszerre úttörő, (nyelv)újító, eredeti, klasszikus. És mivel osztom Stephen King azon állítását, miszerint „Az írás emberi, a szerkesztés isteni”, ezért isteni is.

Chabon univerzumában Hitler legyőzte Sztálint, majd Berlinre hullott az első atombomba, Izrael állam 1948-ban megsemmisült, áll a III. Orosz Köztársaság, John F. Kennedy oldalbordája Marilyn Monroe, és

a sötétségtől rettegő Landsman kedvenc filmje A sötétség mélyén – amelyet ebben a világban Orson Welles leforgat(hat)ott. A melankolikus, rideg-hideg metropolisban rettentő terveket szövögetnek, légvárakat építenek, ideálokért-eszmékért égnek el. A nemzet nagyokat álmodó, eszelős megmentői a hit(ük) nevében ölnek, és úgy tapossák el azt, aki az útjukba áll, mint egy férget. A Jiddis rendőrök szövetsége Feldmár András pszichoterapeuta bonmot-jával summázható: „Ha a világért akarunk dolgozni, mindenki meghal körülöttünk. Ez a baj a küldetéstudattal.”

Cartaphilus, 430 oldal, 3490 forint Ford. M. Nagy Miklós