És ha Wagner akkora színházi zseni volt, akkor egyáltalán hogyan képzelte el ezt a felvonást? Hans Sachs csak ül a színpad közepén, és egymás után járulnak hozzá a szereplők, előbb Dáviddal énekel egy kicsit, aztán Waltherrel, utána Beckmesserrel, és mintha ennyi nem volna elég, még Évával is. Biztos megvan az oka ennek, a királyhoz, költőfejedelem suszterhez kihallgatásra járul a világ, de ezer egyéb szempontból nem valami szellemes megoldás. Az ezer szempontból csak egy: beledöglik a bariton. Egymást váltják körülötte a szereplők, de ő végig ott van, neki mindvégig válaszolnia kell. Még olyan ifjú Hans Sachs erejét is meghaladja a feladat, mint James Rutherford, és örülni kell, hogy csak pihen közben, nem megy el a hangja, mert a következő jelenetben aztán világgá kell bődülnie a szent német művészetbe vetett hitét. Egy ideig tehát szorong az ember, hogy halk lett a főmesterdalnok, és mintha a gyomrából gurgulázna, de aztán elmúlik, nincs semmi baja, csak beoszt, és tényleg ne kívánja tőle senki, hogy itt lehelje ki a lelkét.

Ha valami hiányzik James Rutherfordból – másodszor és távolabbról nézve –, az az öregség, a hang súlya, kora, amitől élettapasztalattá, kinyilatkoztatássá válnak a bölcsességek a világ hiúságáról, az emberek állhatatlanságáról. Így az egésznek van valami koravén jellege, hiába növesztett szakállat Hans Sachs, még idő előtti a merengése, és még korai a szerelemről lemondani. Hiányzik, de emiatt nem érdemes szomorkodni, az öregség meg fog érkezni, akkor majd azt sírjuk vissza, hogy mennyi tűz és megfékezett energia volt a 2013-as Hans Sachsban.

Vannak egyéb tanulságai is az újranézésnek, jobban érti az ember a tenor, Hans Florian Vogt sikereit a világban, ha látja, hogy nem mindig megy el a hangja a harmadik felvonásra. Ő is más, mint amit megszoktunk, nem az a romantikus ragyogású fiatalember, Lohengrin kisöccse, inkább forrófejű, labdarúgó-alkatú fiatalember, aki ha nem is feltétlenül parancsolni szeret, de megszokta, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy ő elhatározza, hogy történniük kell. Furcsa módon most is ez következik be, mégis sértett Walther von Stolzing áll a mezőn, akire rászólnak, hogy ne hordja annyira magasan az orrát, itt mindenki a közjót szolgálja. Vagy legalább a közt, ha az nem is biztos, hogy jó.

Ez a Fischer Ádám vezényelte előadás alapeszméje. Nem a közjó, az inkább csak az eredménye, hanem a kivételezettek okítása. Talán emiatt hiányzik a fenségesség a nyitányból, ebben a kérdésben nincs változás az előadások között, gyors a tempó, és kicsit zavaros az egész nyitány, Wagner nem adja meg olyan könnyen magát Fischer Ádámnak, ha nem vagyunk megfogva, lenyűgözve, székbe kötözve már az első tíz másodpercben, akkor jöhetnek a kételyek: jó helyen vagyunk? Ha a helyben kételkedhetünk, az időben semmiképpen sem, június 23., Szent Iván-éji ébrenlét, szerenád és verekedés, most is a második felvonás az előadás csúcspontja. Nagy összjáték fölé nő Bo Skovhus, aki veszedelmes Beckmesser, közel jár a ripacsériához, burleszkhez, bohóckodáshoz, de nem botlik. Legalábbis képletesen nem, mert egyébként mankóval játszik.

A harmadik felvonásban aztán sikerül értetlenül viszonyulni Wagner művészetéhez, de nem baj, amíg az a végkicsengés, hogy lesz jövőre is, kapunk újabb lehetőséget a megértéshez. A Wagner-napok utolsó előadása után a karmester a szereplők mellett a zenekart is fölhívja a színpadra, és a nézőnek már nem az elmúlt hosszú felvonás jár a fejében, hanem az előtte álló hosszú év, amennyit várnia kell a folytatáshoz.