Mostanság a Potemkin-felújítás is nagy öröm
Az 1859-ben épített Nick-udvarról tudni kell, hogy a történelmi Magyarországon ez a mai értelemben vett plázák legidősebbike. Budapesten a Párisi Udvar ugyan hamarabb, 1817-ben épült, ám azt a házat lebontották, s a helyén ma is látható bevásárlóközpontot 1913-ban nyitották meg. A nagyváradi Fekete Sas Palota is XX. századi építmény, így a pécsi őspláza a legkorosabb.
Pécs centrumában, a dzsámi uralta Széchenyi tér és a Király utca találkozásánál álló klasszicista házak „gyomrába” építette meg Zsolnay Vilmos az akkor bazárként emlegetett bevásárlóközpontot. Zsolnay egy a főteret és a főutcát összekötő, 70 méter hoszszú, üvegtetős átjáróházat alakított ki, amelyről bőséges választékú üzletek nyíltak. Később Nick Károly, sörfőzde- és sörözőtulajdonos vette meg a bazárudvart, és az ő nevét őrizte meg a nyüzsgő átjáróház. A Nick-udvar az államosítás után is megmaradt vonzó – s már csak a fedettsége miatt is kedvelt – üzletsornak, ám az épület sokat vesztett régi fényéből. A rendszerváltás után meg be is zárt az udvar, s bár többször úgy tűnt, lesz rá vevő, az üzlet mindig kútba esett.
Az elmúlt 4-5 évben már egy befektető sem érdeklődött a bezártság és elhanyagoltság okán romterületté lett Nick-udvar iránt. Aztán tavaly a pécsi Gerillart Egyesület megkereste a város önkormányzati vagyonkezelő cégét, s előállt azzal az ötlettel, hogy legalább küllemében felújítja az udvart, és nyit ott egy galériát. A művészek és művészetkedvelők által létrehozott civil szervezet a vagyonkezelővel közösen mintegy 50 millió forint értékű munkával el is végzett egy afféle Potemkin-felújítást. Vagyis eltakarították a romokat, kifestették a falakat, kikövezték a passzázst, részben megpucolták az épület romantikus stílusú terrakotta díszeit. A kozmetikázás mellett még jutott energia a közművezetékek cseréjére és némi statikai munkálatokra is, de összességében látszatfelújításról van szó, hisz az épület felső három szintjén – a falak mögött – továbbra is minden romokban áll.
A földszint azonban használható. Igaz, egyelőre nincs ott más, mint egy étterem kerthelyisége, valamint a felújítást generáló egyesület kortárs galériája. Tímár Krisztián, az egyesület titkára azt ígéri, hogy igyekeznek a közélet feelinges találkozóhelyévé tenni a galériát és az átjáróházat, ennek érdekében műsorok lesznek majd itt, és nívós termékeket kínáló mozgóárusokat csalnak az udvarba.
Az egyesület vezetője ugyanakkor elismeri, hogy az lenne az ideális, ha egy befektető felújítaná a Nick-udvar négyezer négyzetméterét. Csakhogy ez – szolidan számolva is – felemésztene másfél-kétmilliárdot, s egy ilyen befektetés a ház működtetéséből vagy kiadásából aligha térülne meg. Ráadásul a befektetőket a ház felújításának szigorú műemléki elvárásai is elijesztik. Ezért aztán befektetőre várni egyelőre felesleges. Az egyesület azon meditál, hogy az egykor üzletként, bankként, irodaként és lakásként funkcionáló emeleti terek egy részét – minimális építészeti beavatkozással – műteremmé alakítaná, és idehívna olyan képzőművészeket, akik betekintést engednek alkotótevékenységükbe. Aztán ha egy nagy ívű terveket kifundáló, módos befektető mégis szemet vet az épületre, akkor átadják neki a terepet.
A pécsiek – természetesen – örülnek a Nick-udvar megnyitásának. Ám ők is azt szeretnék, ha a ház visszanyerné régi énjét. Mert – ahogy a felújítás építésze, Borza Endre mondta – a Nick-udvar ebben a formájában nem annyira műemlék, mint inkább emlékmű. A Nick-udvaré és kicsit a tradicionális pécsi polgárságé.
