Azt mondja, volt idő, amikor lényegében csak pinceborozókba járt, azokról írt tárcasorozatot a Magyar Narancsba, ahol egyébként Öt és feles címmel állandó Egotrip-rovata van. Lakhelyén, Zuglóban is több kedvence van, az egyik például a Netovább, amelyet az MTK-pályával szemben találunk, s amelyről egyébként ballada is született az új, a könyvhétre megjelent, a L’Harmattan gondozta Magyar versek című kötetbe. Aztán ott van a nevenincs, amelynek tényleg nem volt neve, csak egy sörmárka reklámtáblája tudatta az arra járókkal, hogy italmérés működik az alagsorban. Ez a Tábornok utcában volt, amíg be nem zárták. „Azt is megírtam.” A nevenincs a hajléktalanok nappali melegedője volt tulajdonképpen, de ő is bejárt, a költő, aki persze nem hajléktalan. „Mikor először bementem, mondtam, kérek egy unikumot. Azt mondták: nincs. Én meg mondtam, hogy legyen, mert erre járok néha. És lett.” S hogy van-e olyan hely, ahová évtizedekig járt, amelynek változásait maga is követte? „Volt a Felszab... vagyis a Ferenciek terénél, a Kelta. A Bonnie és Clyde és az Ibolya között...” – mondja, bennem meg a felismerés éledezik. „Tudom már, az régebben Gilde is volt, úgy emlékszem”, mondom. Kiderül, egyre gondolunk. „Az volt a törzshelyem. Lehet, hogy találkoztunk is ott. Zsuzsika, a kasszírnő mindig azt mondta, hogy Lacikának (ez én voltam), nyelesbe! Vagyis nem hosszúkás söröspohárba, hanem korsóba. Aztán ő elkerült onnan, átalakultak a dolgok”, emlékszik vissza, és sorolja a helyeket, némelyik ismerős, némelyik kevésbé. Mert nem csak a költők szeretik a kiskrimókat...

„A halálukat írom, de az életüket remélem”

A tárcáknak alapul szolgáló kis pincéket egy barátjával járta végig, jellemzően telente, hétfőnként, „mert télen az ember mit csinál?” Kérdezgették is tőle, mit firkál folyton? APEH? Köjál? Hiszen akinek egy kocsmában toll-papír van a kezében, az vár valamire...

Arról faggatom, visszajutott-e az ezekben a rövid prózai írásokban és jó néhány versében is felbukkanó alakokhoz, figurákhoz, hogy megírta a kalandjaikat? A Gilisztás nevű ember az említett hetilapban és az új könyvben is szerepel. Vele egy vízisporttelepen találkozott, és azért hívták Gilisztásnak, mert csalit árult a horgászoknak. Amikor már megvolt a kölcsönös bizalom, megkérte Gilisztást, mesélje el az életét. Meghívta. Mindig három deci vöröset ivott a Gilisztás. És mesélt, Sajó pedig írt. Aztán mikor megjelent az első ilyen írás, a honoráriumból „befizettem a büfébe, X-szer három deci vörös, idd le, aztán ha elfogy a keret, szóljál”, hiszen az nem a saját története volt, nem tehette csak úgy el a pénzt... S hogy az új kötetben megjelent, róla szóló verset olvasta-e már a Gilisztás? „Nem láttam mostanában, azt mondták, túlélte a telet. Azt is mondták, hogy Csepelre jár, de én oda nem járok...”

A régi, évtizedes törzshelyeket egyébként nem véletlenül hoztam szóba: az új könyv anyagát is legalább két évtizeddel ezelőtt kezdte írni. Második, A kavics helye című kötetében voltak az első versek, amelyekben magyar költők halálát írta meg. Akkor még nem tervezett nagyon hosszú távra, de „jöttek szépen sorban a költők, akikről még nem írtam”, úgyhogy egyre több lett a Magyar versek ciklus darabjaiból. Ezeknek jó része különben megjelent a soros verskötetekben – hogy így összegyűjtve is az olvasók elé kerüljenek a költemények, az Tarján Tamás ötlete volt. Az irodalomtörténész kezdetben „csak” arra gondolt, Sajó gyűjtse egybe ezeket a verseket, mivel azonban „nem vagyok én akkora költő, hogy naponta válogatott kötetem jelenjen meg”, Sajó úgy gondolta, az új könyvben új verseknek is lenniük kell. Lettek.

„Hogy itt mekkora élet van. Tele a folyosó halottal”, írja a Baka István utolsó éjszakája a szegedi kórházban című versében. Ez a könyvfolyosó tényleg tele van halottal – de kit érdekel ma a költők halála? „Hát, egyáltalán: kit érdekelnek ma a költők?”, kérdez vissza Sajó, és akkor egy kicsit csöndben maradunk. Tényleg, kit.

Persze őt nagyon is. Azt mondja, még azok is keveset tudnak a költők haláláról, akik pedig szeretik a verseiket, ő viszont egykori magyar szakosként elég sok monográfiát olvasott, s azóta is, ha egy-egy költőhalál megírására sort kerít, mindig mélyre ás, hogy megtudja a pontos körülményeket. Sajó idoljai egyébként szinte kivétel nélkül tragikus véget értek. Öngyilkosság, rák, ideggyógyintézet, miegyéb. A „tele a folyosó halottal” sor konkrét tapasztalaton nyugszik. Még egyetemista korában berendezőként dolgozott egy barátjával, egy alkalommal pedig a Klinikáknál melóztak, talán egy magyar krimi kulisszáit kellett berendezniük, „és láttuk, hogy jönnek a fekete autók”. Kiderült, hogy éppen a proszektúrára hozzák azokat, akiknek senkijük sem volt. A főváros halottait. Megnézte, hogy néz ki a hullaház belülről. „Infernális látvány volt –emberek egymás hegyén-hátán. Tényleg egymás hegyén-hátán. Aztán kimentünk. Május volt, akkor még Kun Béla térnek hívták a Ludovika parkot, néztük a gyönyörű nőket, hevertünk a fűben, és attól a naptól fogva mindent másképp láttam.” Megtanulta megbecsülni a perceket. Szerinte egyszer mindenkinek látni kéne, milyen hely a proszektúra, hiszen „ahhoz, hogy tényleg örülni tudjunk az életnek, szembesülnünk kell a halállal is. Egy költőnek meg amúgy is ez a minimum”. Munkáiból egyébként úgy tűnik, már-már bensőséges viszonyban áll a halállal. Ám ez csalóka. „Olyan ez, mint amikor a sötét erdőben fütyörészve sétálsz. Kiírod magadból a félelmeidet, hiszen az ember: fél.”

Azt mondja, egyáltalán nem tartott attól, hogy lesz, aki provokációként értelmezi majd a címet. Hát hiszen magyar költőkről van szó – mi baj lehet a Magyar versekkel? Mindenesetre aki árvalányhaj-költészetre számít, rossz lóra tesz a költőink halálát néha montázstechnikával, vagyis a megidézett poéták sorait is felhasználva bemutató, nemritkán blaszfém kötettel, ez már biztos.

Bessenyei, Balassi, Janus Pannonius, Vörösmarty, Juhász Gyula, Kosztolányi, Radnóti és a többi klasszikus mellett a kvázikortársak, a már említett Baka István mellett például Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Utassy József vagy Petri György – ők a főhősei az új könyvnek. „A halálukat írom, de az életüket remélem”, mondja Sajó. Az utolsó, Hungaro Barbaro című ciklusban eljutunk a mai Magyarországra, a kiskocsmák, a csövesek, a lecsúszott egzisztenciák világába is, s ezek a szövegek a politikai áthallásoktól sem mentesek. Ezekből kiderül, hogyan érzi magát Kujjon Ferenc, vagyis Sajó László alteregója, aki balladákkal kínálta meg a Magyar versek című új kötetet. „Lesznek még ilyen balladák, van miről írni. A pinceborozók száma, ha nem is végtelen, de viszonylag nagy. Addig nincs baj, amíg Kujjon megtalálja a sarkot, ahol firkálgathat. Játszom az Old Boys focicsapatban, írok, tehát élek. Túlélek.”

Elered az eső.