Az ok ugyanis az új filmből nem derül ki. Lehet, hogy egyszerűen hiányzott neki a kamera, a forgatás nyüzsgése? Vagy igazából sosem vonult vissza? Pedig utolsó filmje, a provokatívnak szánt és valóban provokáló Álmodozók méltó lezárása lett volna egy igen ellentmondásos életműnek. Bizonyos értelemben az új kamaradráma az Álmodozók motívumait viszi tovább: itt is zárt térben látunk két fiatalt, akiket csak az álmodozás lendíthet ki a világ iránt táplált spleenes haragból. A korábbi film hátterét a ’68-as párizsi diáktüntetés adta – itt nem történik semmi, a jelen csöndes unalma terpeszkedik a cselekmény mögött, és még valami hiányzik, ami a korábbi műben markánsan jelen volt: a felfokozott szexualitás.

Két testvér nagy egymásra találása

Lorenzo problémás kamasz még problémásabb pattanásokkal, aki, ahogy mondani szokás, nem találja a helyét a felnőttek világában, holott lassan be kell lépnie oda, alkalmazkodni a felállított szabályokhoz. Ám ő lázad: ellébecolja az iskolai síkirándulást, a pénzből élelmet vesz, és egy hétre beveszi magát a házuk pincéjébe. Olvas, zenét hallgat, hangyákat figyel komoly tekintettel, amíg nyugalmát meg nem zavarja a huszonéves féltestvére, Olivia, aki ezt az ajándékba kapott hetet arra szánná, hogy lejöjjön a heroinról.

Az igazi művészet sosem unalmas. Már nem tudom, ki és hol mondta ezt, de biztos, hogy nem erre a filmre gondolt. Az Én és te elvileg a két testvér nagy egymásra találása lenne, egymásnak jelentenék a gödörből kivezető terápiát, hiszen elvileg „gyógyultan” hagyják el a pincét. Ám mindez olyan körülményesen és érdektelenül hömpölyög el előttünk, mintha mi magunk is hangyákat néznénk, két őrt a bolyból, akik nem tudják eldönteni, a munka vagy az őrködés nemesíti-e jobban a hangyalétet. A mesterkéltség érzetét csak fokozza az Oliviát alakító Tea Falco szinte valamennyi gesztusa, aki olyan közhelyesen hozza a drogtól szabadulni kívánó fiatal lányt, a nagyvilágiság és bohémság „veszélyeit”, hogy esélyünk sincs megélni a drámáját. Talán azért, mert nincs is neki. Egész élete és lénye puszta illusztráció, s nagy a gyanúnk, hogy csak azért van ott, hogy Lorenzónak ne kelljen pusztítóan unalmas dialógusokat folytatnia a hangyákkal. Pedig Niccolo Ammaniti nem rossz regényíró, művei magyarul is olvashatók (az Én és te is megjelent már az Európa kiadó gondozásában), csakhogy Bertolucci egyszerűen nem tudja hitelesen megformálni az anyagot, pedig változtat is a regényen, gyúrja, dögönyözi, de folyton kiugrik a keze közül.

Talán az is baj, hogy Jacopo Olmo Antinori nem elég jó, mint ahogy nem is karakteresen rossz kamaszként, egyszerűen magát adja, egyszerre álmodozó és dühös, csak épp azzal a képességgel nem rendelkezik, hogy magához rántaná a tekintetünket, hogy figyeljünk rá, egyszóval, hogy fontos legyen a vásznon, ne csupán szükséges folt. Érzékeny, de érzékenysége rossz értelemben hétköznapi. Nézzük, de ugyanilyen érdeklődést szentelhetnénk a snowboardjának is. Márpedig, ha a két szereplő nem elég jó, akkor nincs film, hiszen a játékidő java részében őket látjuk, illetve a pincét, amelyet egy halott arisztokrata hölgy holmijai népesítenek be.

Bertolucci már láthatóan nem az a rendező, aki a felforgató tangót összehozta annak idején (Az utolsó tangó Párizsban), nem is az epikus mesélő (Az utolsó császár) vagy az esztétikusan élveteg megfigyelő (Lopott szépség). Illetve ugyanaz, csak az erejéből már nem futja feszültségre, konfliktusra, eleven ábrázolásra. Mindenre, amit látunk, a közöny leple hull, tompák a képek is, ami persze egy római bérház pincéjének esetében nem is volna probléma, de ez a tompaság nem lesz a film szerves része, nem esztétika, hanem csak valaminek a következménye. Talán az ötlettelenségé. Ammaniti regénye pedig annyira nem átütő, hogy a megfilmesítés hiányosságain is átcsillogjon, inkább hozzászürkül a filmhez, az elejtett mondatokból nem készül el a családi dráma tablója.

Az Én és te tipikusan az a film, amely művészetnek kevés, szórakoztatni viszont nem is akar. A kötelező olvasmányok bájával vonul el a szemünk előtt, mert ezt látni kell, lehet, hogy ez az idős mester hattyúdala stb. De így legalább van időnk töprengeni, hogy hova tűnt az olasz filmek egykori dicsősége, hol vannak Pasolini és Fellini utódai, és hol vagyunk mi, becsalogatott és átvert nézők. Csak nem mélyen a föld alatt?

Én és te
Forgalmazza a Mozinet