Bár más szakmákban sem igaz már az ókori bölcsesség. A modern munkamegosztás világában sehol sem az életre, legfeljebb a munkahelyre készítenek fel. Az oktatásügy nem embert nevel, hanem munkaerőt képez. A gyerek persze közben nevelődik is, szülei és oktatói példáján, így aztán szerencsés esetben mégis megeshet, hogy emberek is, nem csak munkavégző és tévéző-bulizó robotok kerülnek ki az iskolákból.

Ám a művészeti képzés más. Mint említettem, nem a hétköznapi életre készít fel akkor sem, ha a jövendőbeli munkavégzésre oktat. Csakhogy manapság a színházi egyetemek eléggé sajátosan töltik be ezt a szerepüket. Mindennapos panaszuk a frissen végzetteknek, hogy kikerülve az oktatási intézmény védettségéből, koncentrált művészeti légköréből, szelleméből, nem könnyű megszokni egy üzemszerűen működő színház mindennapjait. És akkor még örülhet, aki egyáltalán szembenézhet ezzel a gonddal, és nem a pályán kívül kell más megélhetés után néznie. A színházakban egyre kevesebb a pénz, miközben a különféle iskolák, tanfolyamok, stúdiók ontják a többé-kevésbé felkészült, kiképzett színészeket. Köztük egészen csodálatos, elkápráztató egyéniségeket. Egyetemi előadásokról általában azzal a rossz érzéssel jövök ki, hogy az a sok érdekes, izgalmas, fiatal ember, akit láttam, vajon a szakmai húsdarálóban vagy azon kívül fog-e elsikkadni.

Pedig egy szempontból a mai színházi iskola biztosan az életre, mármint a színházi életre készít fel. Azt tanítja meg, hogyan lehet a semmiből színházat csinálni, illetve abból, ami éppen kéznél van. Nem elvből, hanem a szegénység kényszere okán. Zsótér Sándor irányításával a fővárosi harmadévesek varázsoltak izgalmas Hamletet az Ódry színpadára. Csakis az ott található eszközöket használták, a függönyt és mozgatószerkezetét, a trégereket és húzóköteleiket, a körfüggönyt, a lépcsőket és járásokat, no meg az alagsori öltözőt és a nézőteret. Bizonyítva, hogy kellő ihlettel és szaktudással bármi bármit jelenthet, bármivé alakulhat, és bárki bármelyik szerepet eljátszhatja.

A kaposvári harmadévesek (a Stúdió „K”-ban vendégszerepelnek olykor) Tartuffe-előadása pedig azt bizonyítja, hogy a színész szinte maga is elég. Egy szék, egy iskolai asztal, no meg ami éppen van még, ajtó, ablak meg az utca, ahová nyílnak, persze sokat segít. Réthly Attila osztálya Kelemen József rendezésében a színész testi eszközeinek használatából tart valóságos bemutatót, miközben precízen megmutatják Moliere történetének és Parti Nagy Lajos pompásan szellemes szövegének minden színét és visszáját. Már az is remek, ahogyan a szobalányt játszó Szvetnyik Kata a nézőtérre invitálja és csöppnyi borral kínálja a nézőket, meg ahogyan Móga Piroska előadja az anyósi perlekedést, de igazán akkor lepődöm meg, amikor Pallagi Melitta a házasságra kényszerítő apai szózatot hallgatja. Mennyi érzés fut át a gyermeki arcocskán! Azt hiszem, különleges pillanatot látok. De aztán látom Domokos Zsolt Tartuffe-jét, és megtudom, mennyi mindent mondhat el egy profilból látható kifeszített ádámcsutka, egy behorpadt mellkas vonaglása a mélyen átélt tettetésről. Piti Emőke a talán legönveszélyesebb színpadi fegyvert, a szépséget használja ki csak rendeltetése szerint a megkísértett asszony szerepében. Borsányi Dániel a házigazda elvakult rajongásával, Fábián Szabolcs a sógor józan okosságával, Gonda Kata kamaszfiúi hévvel, Mózes András szerelmes daccal egészíti ki a színskálát.

A boldog véget nem játsszák el. A becsapott, kisemmizett házigazda szégyenkezése közben a szobalány jóformán hazazavarja a nézőket. Furcsa élmény: a színházi csodát még csak meg se lehet tapsolni. Moliere: Tartuffe Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai kar – Stúdió „K”