Cannes: Tömeg, hatásvadászat és fájdalom
Megvan ennek a népszerűségnek ugyanakkor a böjtje is: Thierry Frémaux, a fesztivál művészeti igazgatója több éve hangsúlyozza, a rendezvény már rég túllépte a saját fizikai kereteit, de a tömeg – a tudósító szerint – most lépte át az elviselhetőség határait. A számok magukért beszélnek: a több mint ötezer szakmai vendég és újságíró (állítólag idén csaknem négyszázzal több ázsiai zsurnaliszta érkezett, mint tavaly) közelharcot kell vívjon egy talpalatnyi helyért a fesztiválpalota környékén, és a vetítésekre való bejutás sem volt soha ennyire nehézkes. Simán előfordulhat, hogy egy-másfél órás sorban állás után pont az ember orra előtt rakják ki a kisebb agyvérzéssel felérő „Complet” táblát. És akkor nem is beszéltünk azokról a civil kalandorokról, akik estélyibe kiöltözve megérkeznek a palota elé, és különböző transzparensekkel igyekeznek maguknak belépőt szerezni az esti gálákra – ezekre ugyanis elvileg rendes halandók is bemehetnek. Ezekre a premierekre egyébként mintegy 1500 belépőt sorsolnak ki a helyi lakosok között, szigorúan, közjegyző jelenlétében. A zsúfoltság mellett mindenki életét megnehezíti az is, hogy a tavalyi időjárás végigkísértette a mustra első napjait. A viharos szél és az irdatlan sűrű zuhé miatt naponta többször cserélik a vörös szőnyeget, és a rendezvényt megnyitó Leonardo DiCaprio galoppozva ejtette meg a fotósok előtti kötelező pózolást.
Persze a természet erején túllépve a legtöbb szó természetesen a filmekről esik Cannes-ban. Például hogy a versenybe tíz év után visszatérő Francois Ozon felfedezte az új Brigitte Bardot-t. A Young & Beautiful (Fiatal és gyönyörű) című művének főszerepét alakító, egyébként modell Marine Vacth valóban elragadó jelenség: a műben Isabelle-t alakítja, aki tizenhét évesen modern, XXI. századi prostituáltként fedezi fel a szexualitását és a felnőtté válás egyszerűnek semmiképpen sem nevezhető folyamatát. „Marine sokkal jobb színésznő, mint Bardot volt fiatalon” – jegyezte meg lapunknak Ozon, aki szerint pont az a baj, hogy azok a modellek, akik színésznőkké próbálnak válni, legtöbbször látványos csődöt mondanak a kamera előtt. „A szépség sosem elég, Marine képes játszani” – summázta a véleményét a rendező, aki még arra a kérdésünkre, hogy miért pont egy fiatal lány szexualitása izgatja, azt is elárulta: ő nem igazán lát különbséget a nemek között, ráadásul a forgatókönyv korábbi változataiban a központi karakter férfi volt, de végül azért váltott, hogy objektívebben viszonyulhasson a figurához.
A versenyben tegnap este mutatták be az Arany Medve- és Oscar-díjas iráni rendező, Asghar Farhadi új moziját, a The Pastot (A múlt). Noha a mű nem akkora reveláció, mint a Nader és Simin – Egy elválás története volt, de atmoszférájában, problémafelvetésében nagyon hasonló. Tulajdonképpen klasszikus háromszög-dramaturgiával dolgozik a rendező, elképesztő drámai mélységgel. Tragikus események sorát okozó élethazugságokkal olyan feszültséget teremt, hogy azt még egy thriller is megirigyelhetné. A sztori három emberre fókuszál: Ahmed, aki négy év különélés után tér vissza Párizsba, hogy elváljon francia feleségétől, aki időközben már egy másik férfival él. Később kiderül, hogy ez az ember házas, és a felesége kómában fekszik, mivel öngyilkosságot követett el. A rendező nagyon izgalmas módon kapcsolja össze a figurákat. A két férfi, a múlt és a jövő között vívódó asszony sorsa, boldogsága szinte az első pillanattól lehetetlennek tűnik, és a drámai végkifejlet sem oldja fel a feszültséget – talán pont ettől érezzük a filmet olykor egészen húsba vágóan fájdalmasnak.
A kísérletezőbb műveket versenyeztető szekcióban, az Un Certain Regard-ban is volt két igen megosztó mű az első napokban. Az egyik, a The Bling Ring (Lopom a sztárom) Sofia Coppola legújabb munkája, igaz történetet dolgoz fel: egy fiú és négy lány a Beverly Hillsen lakó világsztárok házait rabolja ki, miközben azok valami partin vagy forgatáson vannak – a megfelelő infókat könnyedén lehalásszák a netről. A tolvajok ruhákra és egyéb csecsebecsékre röppennek rá, nem feltétlenül a pénzt, hanem azt az életérzést hajszolják, amit a sértett sztárok generálnak (Lindsay Lohan és Paris Hilton például). Az egyetlen szépséghiba, hogy az ötleten túl a karakterek és a cselekmény megírására már nem igazán futotta Sofia Coppola tehetségéből, és a mű olykor egészen kínos mélységekbe tud zuhanni. Az egyik „szarkát” Emma Watson alakítja, és a látottak alapján azért az biztosnak tűnik, hogy a Harry Potter-széria egykori gyerekszínészei közül benne van a legtöbb kraft.
Az idei év egyik legmegosztóbb filmje a friss Sundance-győztes Fruitvale Station lesz: a film az afroamerikai Oscar Grant igaz történetén alapul, akit 2009-ben agyonlőttek a San Franciscó-i Bay Area körzetében lévő metrómegállóban, miközben a férfit már megbilincselték és a földre teperték. Óriási botrány lett az ügyből, Ryan Coogler független produkciója pedig tehetséggel nyúlt a témához. A férfi életének utolsó napját mutatja be, aki épp elvesztette a munkáját, de mivel szemtanúja lesz egy kutya elgázolásának és az állat a keze között pusztul el, átértékeli az életét. Eldönti, hogy többet nem árul drogot, csak a gyerekének és az élettársának fog élni, sőt, az imádott anyukának és nagyinak is, de mire szentté avathatnánk, megtörténik a fruitvale-i tragédia. Brutális és rasszista rendőri fellépést látunk, amit egy hosszú haláltusa követ. Hatásvadásznak hangzik? Nem véletlenül. A Fruitvale Station erős film, de roppant didaktikus és egyoldalú. És akkor most kezdődhet a végtelen hosszú vita a művészet feladatáról és erejéről.
