„Az Árpád alkotta Magyarország virágzik, a magyar nemzet él, századok tusái, a véres harczok, a sötét ármányok és cselszövények nem pusztították el, hanem – miként pöröly a vasat – a harcz, háború, szenvedés, üldöztetés, küzdés megedzették izmait, és ma büszke önérzettel tekint vissza a feje felett elviharzott ezer esztendőre.” A Székely Aladár – Erzsébet körúti könyvkereskedő – által kiadott Millenniumi Kalauz, avagy Kiállítási Útmutató e szavakkal foglalta össze, minek az ünneplésébe fogott is bele az ország 1896 májusában. Végül így zárta a gondolatot: „Jőjj – kiáltja emelt fővel az idegen nemzetek felé –, jőjj és nézd meg, ama csekély békés idő daczára, mely az ezer esztendőből csöndes munkálkodásunkra fennmaradt, saját erőnkből mit alkottunk! Amit Magyarországon és szívében, Budapest székes-fővárosunkban, az ezredéves ünnep alkalmával látsz, az mind a mienk, az mind a saját erőnkből eredett!” S hogy a lényeget senki se téveszthesse el, a „saját erőnkből”-t mindkét helyen gondosan félkövérrel szedték.

Száztizenhét év ide vagy oda, a pesti polgár még ma is fel tudja idézni, milyen volt az a nagy kiállítás, amelyen a magyarság az ezeresztendős múltat és a fényes jelent tárta büszkén a világ elé. Megtanultuk, hogy a nagyközönség a vadonatúj földalattin száguldhatott ki a Ligetbe, az új, állandó vashídon kelhetett át a tó fölött, s hogy a kiállítás területén egy körútra voltak fölfűzve a látnivalók, melyeket akár a helyi villamossal is végig lehetett látogatni. A mezőgazdaság, az ipar, az államhatalom és a közszolgáltatások pavilonjai ugyanúgy a kollektív emlékezet részei, mint a csodálatos, fényjátékban csillogó szökőkút, a tengeri akvárium vagy épp Godard léggömbje.

Van azonban valami, aminek a felidézéséhez nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, hiszen itt van velünk, része a mai városunknak. Ez az úgynevezett történelmi főcsoport: az a kiállításrész, amely – a millenniumot törvénybe is foglaló állam szándéka szerint – „elsősorban emlékezteti a nemzetet az ezredéves múlt nagy eseményeire és alkotásaira, és megmutatja a külföldnek is, hogy a magyar nemzet hasznos tagja volt az európai népcsaládnak, a haladás együttes munkájában”.

Nem véletlen, hogy már 1893 februárjában, amikor erre a központi kiállítási csarnokra kiírták a pályázatot, a tervezőket arra szólították fel, hogy az épületek jellegükben is tükrözzék majdani tartalmukat, azaz az ezeréves múlt foglalatát. Az április végi határidőre tizenegy pályázó nyújtotta be elképzeléseit, ám a bírálóbizottság messzemenően elégedetlen volt az eredménnyel, így négy tervezőt – méltó díjazás után – új tervek elkészítésére kért fel.

Négyük közül Schickedanz Albert volt a legidősebb, ráadásul negyvenhét éves korára legnagyobb műveként még mindig a húsz évvel azelőtt megtervezett Batthyány-mauzóleumot tudta csak felmutatni. Persze ekkor még nem sejthette, hogy mire véget ér a millenniumi felfordulás, az ország legreprezentatívabb tere is az ő nevéhez fűződik majd. Előbb a Műcsarnok, majd a millenniumi emlékmű, legvégül a Szépművészeti Múzeum tervezésének jogát nyerte el ugyanis az ezután következő években. A negyvenes évei elején járó Pfaff Ferenc épp ellenkezőleg: egyre-másra tervezte a hatalmas épületeket. Az államvasutak főmérnökeként pályája végére nemcsak húsz nagyállomás született meg a rajzasztalán, hanem azok a kisebb-nagyobb állomásépületek is, amelyeket afféle szabványként aztán százszámra húztak föl a Monarchia magyar felének vasútvonalai mentén. Tandor Ottó az ő kortársa volt: a múlt iránti fogékonyságát a jáki és az ócsai templom helyreállításakor bizonyította, és miközben középítéstant tanított a Műegyetemen, a gyakorlatban is kipróbálhatta elveit, hiszen ő volt a monumentális új Országház építésvezetője. Talán ez a munka foglalta le minden idejét, nem tudom, de tény, hogy az 1893 végén záruló második pályázati fordulóban már nem nyújtotta be elképzeléseit. Ahogy Schickedanz és Pfaff is hiába pályázott, mert az immár szigorúbban meghatározott – a román, gótikus, reneszánsz és barokk részek tervezését kötelezően előíró – kiírásnak a bizottság szerint egyértelműen a harmincnyolc éves Alpár Ignác tett a legmegfelelőbben eleget. Így 1894. február 14-én ő kapott megbízást a történeti főcsoport részletes megtervezésére.

Vajdahunyad vára. Ma is így hívjuk a pályadíjnyertes művet, annak ellenére, hogy a névadó erdélyi kastélyból mindössze a Nyebojsza-tornyot, a Hunyadi-loggiáknak nevezett erkélysort, valamint a lovagtermet vette át az építész. S bár a város felől érkező látogatónak mindmáig ezek a részletek tűnnek a leginkább a szemébe, a műleírásokat böngészve hamar kitűnik, hogy Alpár nemcsak egész Magyarországra, hanem szinte a teljes Európára úgy tekintett, mint egy hímes rétre, ahonnan nem habozott leszakítani a neki tetsző virágokat.

A millenniumi kiállításra az eredeti elképzeléseknek megfelelően faszerkezetekből, téglaburkolattal húzták föl a monumentális épületcsoportot, de volt egy fertálya, amely eleve kőből készült. Ezt a román stílusú részt a király szállásának szánták, így nem fukarkodtak a maradandó anyagokkal. A kápolna a jáki templom kapuját és a lébényi elrendezését idézte, a kolostorudvar oszlopfőit ugyancsak Jákról koppintotta a mester, a román palotácska és a védművek részleteit francia és olasz eredetik ihlették. A kiállítási kalauz azonban nem habozott felhívni a figyelmet, hogy „miután királyunk az egyszerűséget szereti, a királytermekből hiányzik a rikító pompa és a keleties fényűzés”. Igaz, mivel a király igen ritkán tartózkodott a neki szánt, előcsarnokból, három teremből és egy toilette-szobából álló lakrészben, helyette a látogatók csodálták meg a középkorias falképeket, a magyar szenteket ábrázoló üvegfestményeket vagy épp a dolgozószoba dúsan faragott faburkolatát.

A félelmetesnek tűnő, egyébként nem leereszthető vasráccsal ékes főkapu túloldalán viszont már a gótikus részek várták a kiállítás népét. A vajdahunyadi részletek mellett feltűnt itt a segesvári bástyatorony és az iparoscéhek tornya, valamint a csütörtökhelyi kápolna néhány jellegzetes vonása, és persze jó néhány olyan épületelem is, amelyet stílben tartva, de saját kútfőből tervezett az építész. Az impozáns várat a Liget felől a reneszánsz és barokk rész zárta le, ahol Fischer von Erlach palotái, a gyulafehérvári vár, a brassói Szent Katalin bástya és a bártfai városháza részletei mellett a lőcsei városháza vagy épp az eperjesi Rákóczi-ház motívumaira is rábukkanhatott az értő szem.

A magyar történelem ilyetén, fából-vakolatból-téglából megvalósított összefoglalása értelemszerűen a lehető legszélesebb körű, elképzelhetetlenül gazdag kiállításnak adott otthont. A történelmi főcsoport 4580 négyzetméteres, 39 teremből álló területén 832 kiállító 12 928 darab tárgyat hordott egybe, s ezeket 48 külföldi kölcsönző – köztük például a török szultán – további 2001 tárgya színesítette. Csak találomra kiragadva néhányat közülük: itt volt Szkander bég sisakja, Kinizsi Pál kardja és Dobó István síremléke, a Szigetvár bevételekor zsákmányolt ágyúk és a nagyszentmiklósi aranykincs, Thököly Imre és Zrínyi Ilona arcképe az angliai Longleatből, IV. Béla lányainak szarkofágja Splitből, az egri csillagvizsgáló műszerei, a körmendi levéltár kincsei és számos főúri kastély berendezése. A történeti anyagot egy vadászkastélyban elhelyezett vadászati gyűjtemény, a tóparton létesített halászati tárlat, valamint Müller Károly cukrászdája komplettírozta.

A történelmi kincseket persze a kiállítás október végi bezárása után vissza kellett adni a kölcsönzőknek, de mivel a főváros tíz évre fennmaradási engedélyt adott a történelmi főcsoport számára, a mezőgazdasági tárlatok anyagából frissen megalakult múzeum elfoglalhatta a Vajdahunyad várát. Az öröm azonban nem tartott sokáig: a gótikus épületrészek 1899-ben vészesen megsüllyedtek, repedezni kezdtek, és a lebontásukat egyszerűen nem lehetett tovább halogatni.

A város azonban, amely ugyanebben az innen-onnan merítő, olykor másoló stílben ekkorra már a sugárútja mellett a körútját is felépítette, persze nem hagyhatta, hogy Alpár műve elpusztuljon. Az ifjú Ignotus például már a kiállítás kezdetén letette a garast A Hét hasábjain: Alpár „nem pusztán a stílusokat olvasztotta össze, hanem a magyar építészeti emlékeket egyszerűen egybeépítette (...) ez gondolatnak nonsens, művészetnek horror és megcsinálásnak lehetetlenség. Nos hát, az Alpár munkája e képtelenséget plauzibilitásra váltotta, a művészetnek diadalmat szerzett, s a megcsinálásban, nem rossz értelemben mondom, szemfényvesztéssé fokozódik a virtuozitása. (...) Ha a főváros volnék, az ilyen embert, aki szerencsére még csak nem is zsidó, az ilyen Alpár Ignácot megfognám, el sem ereszteném, odaadnám neki a millióimat s a telkeimet, és azt mondanám: építsed tele lelked-kedved szerint.”

Így lett egyébként, Alpár idővel szépen teleépítette az egész várost. Ő tervezte az új Szabadság tér legmeghatározóbb épületeit – a tőzsdét és az osztrák–magyar bankot –, az Anker biztosító palotáját és rengeteg minden mást. És persze megrendelték tőle a történeti főcsoport újraépítését is, immár időtálló anyagból, amely végül 1908-ra készült el teljesen. Akkorra, amikor már állt átellenben a Szépművészeti Múzeum, amelynek ihlető gondolata mintha egyszerűen európai léptékre tágította volna a millenniumkori eszmét: különböző stílusokban fogant termei kisebbfajta építészeti kurzusnak is beillettek, miközben terei nagy részében – sőt még a homlokzat timpanonjában is – a világ legismertebb szobrainak gipszmásolatai kaptak helyet. Távoli tájakról és régmúlt időkről kapott pontos képet az, aki ha messzebbre nem is, de legalább a pesti Városligetig eljutott.

A Vajdahunyad vára a második világháború bombázásaiban súlyosan megsérült. Helyreállítása éveken át a kevésbé fontos dolgok közé sorolódott, aztán a még romos épületben 1950-ben Úttörő Palotát szerettek volna létrehozni. Végül elenyészett a terv, és az újjáépítés után mégis a Mezőgazdasági Múzeum használhatta tovább. Így van ez ma is. A barokk, reneszánsz és gótikus csarnokokban a világhírű sampion, Kincsem csontvázától a Dunában fogott óriás viza kitömött példányáig sok mindenben gyönyörködhetünk. A Ligetben, vagy ki tudja, tán a Liget szélén viszont – már ha megvalósul a jelenlegi kormány grandiózus terve – pár év múlva nagyszabású építkezés kezdődik. A többi között egy építészeti múzeumot szánnak ide, hogy megmutassák, milyen értékeket teremtettek az elmúlt századokban Magyarország neves és rég feledésbe merült építőművészei.

Schoch Frigyes sztereofelvételén már az újjáépített, maradandó anyagból készült Vajdahunyad vára látható