A Beleszerelmesedések is ilyen. Kitűnő regény, elhibázott cím. Igaz, jelen esetben nem hagyható figyelmen kívül a nyelv ördöge – angyala? – sem. A Los enamoramientos – gondolom én – magától értetődő természetességgel szól spanyolul. Magyarra pedig (amennyiben szem előtt tartjuk a pontosságot) nem fordítható másképp. Pontos és hűséges. Maga a magyar szó bicsaklik meg. Irtózatos szakadék feszül a szó értelme és hangzása között. Spanyolul: érzéki rekedtség; magyarul: leárazott láncfűrész hangja. Érdekes, egyúttal fontos fordítói, illetve kiadói (szerkesztői) dilemma lehetett a címadás.

Kísérletezzünk egy másfajta felosztással is. Vannak könyvek, amelyek nélkül – nagy szavak – nem érdemes élni. És vannak a felejthetők. A kettő között félúton pedig – meglátásom szerint – az úgynevezett kultuszkönyvek. Jobbak, mint az átlag. Sőt jobbak a „jónál”. Örökifjú arccal tündökölnek az első olvasás után. Később mégis azt vesszük észre – akár tíz év telik el közben, akár csak tíz nap –, hogy hirtelen és megmagyarázhatatlan módon megöregedtek. Aztán észrevesszük –akár tíz év telik el közben, akár csak tíz nap –, hogy valójában mi öregedtünk meg. A kultuszkönyvek a felejthetetlen feledhetőség letéteményesei. A Beleszerelmesedések is ilyen. Javier Marías rengeteget tud az emberről. A szeretetről. A fájdalomról. A kiengesztelődésről. Életről és halálról. „Nem mindegy, hogy arra nevelünk-e valakit, hogy elvesszen és elpusztuljon, vagy egyszerűen csak végzünk vele. Általában azt hisszük, hogy a második megoldás súlyosabb és elítélendőbb: az erőszaktól megrettenünk, a konkrét tett jobban megbotránkoztat, talán csak mert ott nincs helye a kételynek vagy a kifogásnak; aki elkövette vagy végrehajtotta, nem hivatkozhat semmire: se tévedésre, se balesetre, se valami más hibára. Egy anya, aki elveszejtette a gyermekét, aki szándékosan megtévesztette és félrenevelte, még mindig mondhatja a szörnyű következmény láttán, hogy »Ó, nem, én nem ezt akartam. Édes Istenem, milyen ostoba is voltam; hogy gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége? Mindig mindent feltétlen szeretetből és a legjobb szándékból tettem.«”

A fenti idézet pontos – azonban nem kivételes vagy kirívó – példa a regényből. Marías kétségkívül a dolgok (nevezzük nevén: a lélek) mélyére hatol, képes megérinteni az olvasót, de egyazon pillanatban mintha zavartan vissza is húzná a kezét. Vagy éppen az érintés emléke marad meg csupán, a valódi kézmozdulat viszont felidézhetetlen. Marías érez és tud; az érzelmei őszinték, a tudása pedig pontos – mégis mintha folyamatosan mellébeszélne. Van valami csináltság, valami mesterkéltség a mondataiban, amit – a többi magyar nyelven is olvasható regénye alapján –, jó indulattal nevezhetünk stílusnak, leginkább mégis tehetetlenségnek tűnik. (Mester Yvonne fordítása – sietünk leszögezni – kiváló. A kötet külalakja pedig csillagos ötös.)

Marías regénye egészen egyszerűen idegesítő. Próbára tesz. És amikor mindezt be-, illetve felismerjük, akkor történik meg a csoda. Marías mindig a határhelyzetekről ír; ezúttal sem történik másként. Befejezve a könyvet rádöbbenünk, hogy önzetlenül és nem kevés eleganciával – kilátástalan helyzetbe hozva az olvasót, vagy éppen magára vonva a haragját – Marías elérte, hogy ne csak elolvassunk, de konkrétan megéljünk egy történetet. És másodjára olvasva a könyvet már az is tisztán látszik, hogy mindezt (a módszert?, a titkot?) még viszonylag az elején közli is velünk: „Ha valami csapás éri az embert, a dologhoz hozzá tartozik, hogy a szenvedésünk sokkal tovább tart, mint azok türelme, akik hajlandóak meghallgatni minket és mellettünk maradni; az önzetlen alárendeltség sosem tartós, ha a monotonitás szele egyszer meglegyinti.”

Úgy mondják, ésszerű parancsokat követni a legkényelmesebb dolog a világon. Akárhogy is, Maríasra nyugodt szívvel rábízhatjuk magunkat. Ezt követően persze elkerülhetetlenül zaklatottá válunk.