„Gyere, beszéljük ezt meg. Kezdjük el.” Nem csalódott?

Csalódott? Mivel kapcsolatban?

Nemrég megkapta az Artisjus Irodalmi Nagydíjat, amihez korábban hárommillió forint is járt – az idén először viszont nem társul hozzá pénz.

Az ilyesminek nyilván nem tapsol az ember. De nem csalódott voltam, inkább kínos volt, hogy néhányan szembe sajnáltak, miközben éppen figyelmet, komoly elismerést kaptam. Eszembe jutottak József Attila sorai: De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem”. Hát énnekem most nem hozott – semmi baj. Majd jön valahonnan máshonnan pénz. Örülök az elismerésnek.

Majdnem minden fontos díjat megkapott már. Talán a Kossuth hiányzik még. Fontosak a díjak?

Abban a percben, hogy megkapja őket az ember, már abszolút nem fontosak. Amíg nem kapja meg, addig lehet hiányérzete. Nem kéne, hogy legyen, emiatt, hiszen nem a díjakért írunk. Egyébként is, a díjakat nem az égből küldik az istenek, hanem egymásnak adogatjuk. És van, akinek fontos a véleménye, és van, akinek kevésbé. Persze az ember közérzetét rövid távon mindenképpen javítja egy-egy díj. Hosszabb távon csak az számít, ha megy az írás. Ha nem megy, nem segít semmilyen díj.

Nemcsak a díjak, de az úgynevezett kánon sorsát is emberek alakítják. Fontos, hogy a része legyen?

A kánonok nem kőbe vésettek. Herczeg Ferenc annak idején gondolhatta, hogy ő az egyik legjelentősebb magyar író. De nem is kell olyan messzire menni: hol vannak ma az ötvenes-hatvanas évek több futballcsapatot is kitevő hősei, akik talán mind azt hitték, örökké tart az ő napjuk dicsősége? Kevesen maradnak meg, az idő könyörtelen kritikus. Vajon Aranyon, Petőfin, Adyn, József Attilán kívül kiknek a nevét sorolná fel a magyar átlagember, ha költők felől kérdezik? És kiknek a versei mozognak a fejében? Hát, az egy igencsak rövid lista lenne. Ez persze nagyon fájó. De akkor se tudunk jobb rostát az időénél. Kegyetlen, néha talán igazságtalan is – de nincs jobb. Ettől még a kortársaknak igyekezniük kell tisztán látni, és igyekeznek is – igyekszünk! –, de túl közelről nézzük magunkat: a korunkat is meg a szövegeinket is. Én gyanakvó vagyok a kánonokkal szemben, de ez nem jelenti azt, hogy a saját fejemben ne lenne egy saját, külön bejáratú kánonom, amit időről időre ne korrigálnék magamban.

Kíváncsi lenne, hogy évtizedek múlva mit írnak, beszélnek Kántor Péter dolgairól?

Az élet egy hosszú pillanat, az ember pedig szeretné kifejezni, amit ebből a pillanatból felfogott. Úgy érzi, muszáj neki elmondania a magáét, mert ha nem mondja el, a torkán akad, megfullasztja. Én legalábbis így vagyok vele. És azt hiszem, ez a lényeg. Aztán hogy holnap mi lesz, azt nem tudom. Persze ki ne szeretne valami jelet hagyni maga után? Rengeteg igyekezet van, és abból valahogy valami biztos megmarad. De hogy mi, és hogy?

Egyébként szeret az alkotói módszereiről beszélni?

Utálok.

Akkor hagyjuk a módszertant. Ayhan Gökhan azt írta a Bárkában: amikor Kántort olvas, pattog a gerincén a vers, a rím, rázza a ritmus. Amikor Kántor ír egy rázósabb Kántort, milyen fizikai tünetek jelentkeznek?

Nem tudom, mennyire érdekes ez, de mondok egy példát. A lakásunk a Dunára néz, úgyhogy nagyon hideg tud itt lenni, ha fúj a szél. Ha dolgozom, mégis csurog a hátamon a veríték, melegem van. Egy másik időben vagyok olyankor. Ha megy a munka. Ha nem megy az írás, ha kínlódom valamivel, akkor a fizikai rosszullét sem ritka. De mégsem tudok kiszállni belőle. Az ember csak pörög, pörög, szeretné már abbahagyni – de nem megy. Lemegy az utcára, de ott is tovább pörgeti a probléma.

Ha elkészül valamivel, meddig pihenteti?

Ez nagyon változó. Valamennyit muszáj rápihenni, hiszen akármennyire bízik is magában, tudhatja az ember, hogy írás közben teljesen ködben van az agya. Meg kell várni, amíg elmegy az a ködfelhő, hogy meglássuk, milyen lett a munka. De még így sem nyeri el okvetlenül a végső formáját. Előfordul, igaz, egyre ritkábban, hogy a már megjelent szövegeken is tovább javítok, ha antológia vagy kötet készül. Nagyon jó lenne egyébként, ha a költő pontosan tudhatná, mennyi az az idő, ami után már nem kell többé a szöveghez nyúlni. De hát ilyen nincs – énvelem legalábbis biztosan nincs. Meg kell tanulni rálátni a saját dolgainkra. Talán van olyan nagyon tehetséges ember, akinek ez azonnal, a szöveg keletkezésekor is megy – de még neki sem mehet tökéletesen. Az a legjobb persze, ha egy versen egyáltalán nem is kell javítani a későbbiekben… Nem, a legjobb mégiscsak az, ha nem is ő írja a verset. De velem nagyon ritkán fordult elő eddig, hogy csak tartanom kellett a tollat, és írnom, amit „diktálnak”. Többnyire aktívan bele kell dolgoznom – ez pedig magában rejti a hiba lehetőségét.

A már említett díj apropója a tavaly megjelent, Köztünk maradjon című kötet volt. Van, aki szerint a cím tiltást rejt magában, mások úgy gondolják, szelíd kérést, férfias felszólítást. Most akkor mi van?

Valószínűleg nem rossz ez a cím, ha ennyi lehetőséget nyújt az értelmezésre. Nincs beleszólásom abba, ki hogyan értelmezi; mindenki azt lát bele, amit akar. Ne mondja el senkinek, de én valami olyasmire gondoltam, hogy amiről itt a magam nevében beszélek, az a közös dolgaink közé tartozik. És jó lenne, ha mint ilyen, megőrződne. Nem elválasztani akartam magam az olvasótól, hanem bevonni őt a saját dolgaimba. Hiszen tulajdonképpen minden írás arról szól, hogy megosztjuk egymással a dolgainkat – közössé tesszük.

Nekem minden jó verseskönyv: az ügyek könyve. Mindenféle ügyeké. Néha nemcsak magán-, de közügyeké is. Mit gondol a költő közéleti felelősségéről? Kérdem ezt például a néhány éve az ÉS-ben, a politikai költészet kapcsán lezajlott vita kapcsán. Kell-e, hogy fontos legyen neki a politika, a közérzület?

Nem mondhatjuk, hogy a költőnek ezt vagy azt: kell. A felszólítások belülről jönnek – maradjunk ennél. De akik elindították ezt a vitát, abból indultak ki, hogy olyan dolgok zajlanak manapság Magyarországon, amikre bizony illik reagálni. Értem őket, de az irodalom nem publicisztika, és hogy kinek mi fér bele a költészetébe, azt inkább a költői természete határozza meg, mint a társadalmi közeg, amiben él. Persze előfordulhat olyan helyzet, hogy az ember úgy érzi, „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Akkor muszáj megtalálni a szólás lehetőségét. Legalábbis annak, aki így érzi. Ami engem illet, mindig is érdekelt a közélet, sosem gondoltam, hogy egy időn kívüli térben élek. Ugyanakkor politikai költő soha nem akartam lenni, és most sem akarok. De amikor elvitték a Kossuth tér mellől Károlyi Mihály szobrát, úgy éreztem, muszáj valamit írnom erről. És írtam is róla, és örülök, hogy megírtam azt a verset. Hogy nem hagytam szó nélkül. Nem akarok erről többet mondani.

Vannak olyan kataklizmák, amelyek után idővel számot vetett magával – és nem jött ki jól a leltárból?

Hogy a fenébe ne lennének?! Ha eleget él az ember, és nem teljesen vak saját magára, óhatatlanul talál kisebb-nagyobb disznóságokat a múltjában, amiket szeretne visszacsinálni, de nem lehet. Ezek nem feltétlenül közéleti dolgok, többnyire nem azok. Annyi biztos, hogy ha az ember nem Rambo, akkor nem tud hibátlanul végigmenni az akadályversenyen. Persze ha valaki se nem lát, se nem hall, annak nincsenek, nem is lesznek ilyen gondjai. De a többségünknek vannak. És tudjuk azt is, hogy visszamenőleg nem, csak előrefelé lehet javítani.

Abban, ami ma Magyarországon történik, mekkora vajon az írástudók felelőssége?

Nem tudom, mekkora. Nem kevés, az biztos. De ami ma történik, nem előzmények nélküli, nem a semmiből jön. Keserves dolog, amikor az ember ráébred arra, hogy egy csata, amit ma vív meg, már száz évvel ezelőtt elkezdődött… Mindig mindenki úgy kezdi, mintha ő lenne az első ember a világon, pedig mindig csak folytat valamit. Mi is egy folytatásos regényben vagyunk szereplők. Épp egy nehéz fejezetnél tartunk. Jobbra áhítozunk, úgy érezzük, jobbat érdemelnénk, de hát ahhoz jobban kellene játszani. Nem könnyű játék. Az egész nem egy tündérmese, de vannak benne szép részek is.

A díjakat nem az égből küldik az istenek, hanem egymásnak adogatjuk