Logikus lett volna a régi életrajz kibővítése mindazzal, ami ma már tudható és megírható; s átírása aszerint, hogy mit gondol vagy mondhat másképp a szerző, mint a hetvenes években. Nem ez történt. Biztos azért nem, mert a szerző a mai helyzetben elsődlegesnek érezte a tudományos feladattal szemben a közéletit: visszaverni a Károlyit érő és rajta keresztül messzire ható rágalmakat.

Olvassuk az előszóban: „Úgy prezentálom a tényeket, hogy az olvasó szembesíthesse azokat a Károlyit ért rágalmakkal, anélkül azonban, hogy közvetlenül foglalkoznék utóbbiak cáfolatával.” Nos, valóban úgy lett volna jó, ha a szerző jobban bízik az anyag erejében, hagyja közvetetten hatni, és nem szól ki minduntalan a jelenbe. De kiszól. S ezek a kiszólások, éppen mert csupán kiszólások, ellaposítják a szöveget. Lábjegyzetben odavetni, hogy vannak manapság történészek, akik maguk sem gondolják komolyan, amit írnak, csak a megrendelőjük kedvét keresik; a Károlyi elleni ’19-es sikkasztási vádhoz hozzáfűzni, hogy „a módszer ma is virul – a hamisan vádolt politikust végül fel kell menteni, de a hírverés megteszi hatását” – ez egyszerűen snassz.

A közhelyes kiszólások azért olyan feltűnőek, mert az egész kötet lényege a Károlyi-közhelyek és azokon keresztül általános politikai-ideológiai közhelyek ellehetetlenítése. Erre ez a kötet valóban nagyon jó, és ebből a szempontból a mérete, a sűrűsége is előny. Hajdu személyisége, ironikus, fanyar realizmusa fölöttébb alkalmas annak bemutatására, hogy semmi sincs egészen úgy.

Károlyinál pláne nincs. Ő politikai pályája és népszerűsége csúcsán, amikor egy szétvert ország milliói bíztak benne, azt a forradalmat vezette, mely a polgári demokrácia alapnormáit, az emberi jogok alapkészletét Magyarországra betelepítette. Károlyi ekkor a győztes Nyugat emberének vélte magát, és annak vélték őt. Pillanatok alatt összeomlanak a Nyugattal kapcsolatos illúziói, s kialakul az az életfogytiglani, kőkemény meggyőződése, hogy a kapitalista világ fenntarthatatlan. Sosem lesz belőle egészen kommunista, de lényegében már 1918 végétől abban a hitben él, hogy a kommunisták hirdette jövőképnek, valamikor, valahogy meg kell valósulnia. Egész közéleti pályafutását az határozza meg, hogy sem az aktivitást, sem a passzivitást nem tudja az eszményeivel és a lelkiismeretével összebékíteni. Egyrészt az hajtja, hogy mindent meg kell tenni az antifasiszta összefogásért, a „reakció” ellen, a jövő társadalmáért, másrészt nem tud megbékélni ezen célok által szentesített borzalmas eszközökkel. Elutasítani sem tud, elfogadni sem tud teljesen. Folyvást a kettő között őrlődik. Így mindig nagyon bonyolult és kétes helyzetekben találja magát. Hajdu mostani könyvéből sokkal inkább kiderül, mint a régiből, hogy Károlyi gróf sajátos tojástánca milyen szoros összefüggésben volt személyiségének töretlen arisztokrataságával.

Ezt a bonyolult embert bármiféle politikai fölhasználáshoz brutálisan le kell egyszerűsíteni. A demokratikus normák, az emberi jogok, a nyugati világ ellenségei azt kívánják Károlyival igazolni, hogy mindezek egylényegűek a kommunizmussal és a baloldali totalitárius terrorral. A rendszerváltáson átívelő „baloldali folyamatosság” hívei meg azt kívánják Károlyival igazolni, hogy a demokratikus tradíció és a szocialista tradíció ugyanabból a baloldali gyökérzetből nő ki. Na de mit csináljanak Károlyival a demokratikus kapitalizmusban hívő balga belgák?

Hajdu ezekbe az elmélkedésekbe nem megy bele. Megpróbál rendszerfüggetlen magyarázatot adni rá, miért érdemes foglalkozni Károlyival: „Azért, mert a XX. századi magyar politikában némileg anakronisztikus jelenségként, azt az önzetlen, meg nem alkuvó, csak elveitől vezérelt politikustípust képviselte, amelynek visszatérése kiutat mutathatna a mai mocsárból.” De merre mutathatná a kiutat az, akit egymással összeférhetetlen elvek vezettek?