Ez a felismerés legutóbb csütörtökön hasított belénk az A38-on, ahol (a Blahalouisiana és a Norbert Kristóf Band mellett, illetve után) az ennek a rokonszenves állatnak a nevét viselő zenekar is bemutatta új lemezét – pontosabban: az „első igazi lemezét” mutatta be. Igaz ugyan, hogy a zenekar 2011 végén már debütált az okos szövegeket a bőr alá hatoló dallamokkal megtámogató muzsikát kedvelők előtt, de az az Elefánt még nem teljesen ez az Elefánt volt.

2012 elejére nyerte el mai formáját a kollektíva: Szendrői Csaba énekes és Tóth András gitáros mellett Horváth Bence Ede (basszusgitár), Kovács Zoltán (billentyűk), Kunert Péter (gitár) és Németh Szabolcs (dob) alkotja az Elefántot. Az iménti mélázást ezen az újlemez-dolgon meg az indokolja, hogy tavaly nyáron Kék szoba címmel már megjelent egy úgynevezett EP, vagyis rövidlemez, öt dallal, de az első egész estés korong valóban a Vérkeringő (zenei rendező: Schram Dávid). Akármelyik anyagról beszéljünk is amúgy, az utóbbi évek talán legmeggyőzőbb debütjéről kell szót ejtenünk.

Egyrészt azért, mert az első benyomás, a Kisteleki Dóra által tervezett borító: szép. Másrészt meg azért, mert ez a hat srác igen magas fokon uralja hangszerét. Nyoma sincs erőlködésnek – erő, az van, a zenében, a szövegekben is. Aztán meg azért is, mert a magyar úgynevezett könnyűzenészek többségével ellentétben birtokában vannak egy nagyon fontos képességnek: tudnak lemezben gondolkodni. Persze lehet, hogy ösztönösen húzták éppen ilyenre a Vérkeringő ívét, de a végeredmény itt most egy olyan érzékeny utazás, amelyről bőven megérné naplót vezetni, s amely még Laurence Sterne-nek is tetszene, ha egy szép napon lebukna valami füstös pincébe meghallgatni az Elefántot.

S amely utazást időről időre megszakítja egy-egy Merengő – a három darab négysoros intermezzo tagolja ciklusokra a 12 kompozíciót tartalmazó Vérkeringőt. A Mona Lisa nyitódalnak is tökéletes, bele a tánc közepébe, tényleg. Némi gyanakvás vegyül a kávéba: lehet még fokozni? Lehet. Az új lemez eddig egyetlen klipes nótájának, a Szexnek például sikerül, és nem csak az életmondatnak sem rossz „szerelmes vagyok a szerelembe” kezdetű refrén miatt. A Budapesti lányok még mindig gyors izzással kínálja meg a hallgatót, hogy az Ízek és formákkal aztán kicsit lassítsunk a tempón. A Körbelátó üzenete nem túl bonyolult: „semmi nem olyan, mint régen”, de nem is kell olyan nagyon bonyolultnak lenni, az csak összezavarja az embert.

Persze rendesen ki van itt találva az összes futam, közben mégis minden olyan evidensnek tűnik ezen a lemezen. El sem tudjuk képzelni például, hogy másmilyen is lehet a November, mint a Vérkeringőn: „Próbálok vágni egy ablakot, / úgy szivárognak a színek, / hogy nem bírom egyedül. / Mint szürke szivárvány a nap felé, / vérzi a húrtalan hangszerenádot, / ki az esőnek hegedül”. A Kerülöd a napfényt és a Bordahajtogató, de a Kedvenc felhőmnek is a szerelemről beszél – egyáltalán: itt majdnem minden a szerelemről szól. Rock-, illetve popköltészettel van dolgunk itt, dinamikus, erős, ösztönös, melankolikus, lüktető, fájdalmas és néha kicsit dühös poézissel. Igen, néha kicsit dühös ez az Elefánt, de ettől még, vagy talán épp ezért is, egy nagyon rokonszenves állat. Szeretjük.