És így tovább... Már csak két takarító maradt, akik felügyelik a tengervíz kiszippantását, mint a távoli élethez nélkülözhetetlen, utolsó energiaforrást. Szóval, nézzük ezt az embert kivető, mégis vadul, lélegzetelállítóan burjánzó világot, és érteni kezdjük a Tom Cruise alakította ezermestert: bármennyire is ez lenne a dolga, nem szívesen hagyja el kissé lepusztult, ám mégis varázslatos otthonát.

Az csakhamar világos lesz a Feledés című filmben, hogy a látvány éppolyan fontos szereplő, mint Cruise, sőt, egy orrhosszal talán még nálánál is fontosabb. Már azért is, mert javarészt ez tartja életben a filmet: az emberi világ pusztulásának és a mindent elfedő természetnek utolsó nagy randevúja. És az egészet megfejeli a skandináv minimalizmust idéző, high-tech földi torony, a repülők és drónok fehér világa, mint a felsőbbrendűség legbiztosabb jele. És igen, valahol ezt szeretem az amerikai popcorn moziban, hogy olyan fájdalmasan és sterilen tökéletes, hogy a lebegő függönyön át, a felhők feletti uszodáig, és a lábadozó orvosságos tégelyéig olyan, mintha száz elsőéves dizájnhallgató tervezte volna hatalmas műgonddal. Mert amíg ezeken gyönyörködünk, addig fel sem tűnik, hogy a történet milyen ráérősen csorog, sőt csordogál. Az sem tűnik fel igazán, hogy a kis független sci-fi gyöngyszemet, a Holdat hasznosítják most igazán újra, csak most gazdagabb kivitelben, ami egyben azt is jelenti, hogy kissé gondolatmentesen.

Mert bizony annyira jóllakik a szem, hogy az agy alig kapcsol be, igazából nem is kell, hiszen gördülékeny a film, és tényleg elsuhan a két óra, igazából semmi sem bosszantó. Cruise is megtanult már annyit a színészmesterségből, hogy ne tűnjön azonnal földönkívülinek, Olga Kurylenko sem annyira modell már, túl van már a komikus mesterkéltségen, bár őt a vörös hajú Andrea Riseborough néhol lepipálja, már mondjuk azzal is, hogy ritkán sír valaki ilyen esztétikusan.

A Feledés tehát nem akkora dobás, mint volt majd tíz éve a Különvélemény, igaz, ahhoz kellett egy Steven Spielberg, most viszont Joseph Kosinskival kell beérnünk, aki korábban a Tront szabta a modern korhoz, és varázsolt belőle szintúgy látványorgiát, kilúgozva a klasszikusból az egykor igencsak mellbevágó gondolatiságot. De hát megszoktuk már, hogy bizonyos szempontból a kép gondolkodik helyettünk, vagy kicsit szkeptikusabban: a gondolat valahogy nem tud versenyképes maradni ezzel a dizájnolt plázaesztétikával szemközt. Melynek hatása alól tényleg nehezen vonja ki magát az ember, s talán csak odakint döbben rá, hogy mondani viszont nem nagyon mondtak semmit, hacsak azt nem, hogy jó egy tó melletti házban megöregedni. Csakhogy e nélkül nehéz elnyerni az Év Sci-fije díjat, még ha erre is gyúrtak az alkotók, mert Morgan Freeman szomorú, posztapokaliptikus tekintete mégsem elég súlyos ehhez. Bár emberi, nagyon is emberi. A Feledés jól illeszkedik a Felhőatlasz által is fémjelzett vonalhoz tehát, azzal a különbséggel, hogy ezután nem akkora a csalódás utóíze, hiszen pont azt kapjuk a pattogatott kukoricánkért, amit elképzeltünk. Inváziós, túlélős, kifosztják-a-földet akciót, csak most nem az aranyat, nem az ásványi kincset viszi az eddiginél jóval okosabb ellen, hanem a tengervizet. Ő tudja, az ő gusztusa.

Feledés – Forgalmazza a UIP-Duna Film

Olga Kurylenko, Tom Cruise és a táj