Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a világ szeme Mungiun volt, hogy vajon képes lesz-e tovább-, illetve túllépni önmaga sikerén és jelentőségén – korszerűbben szólva, újrapozicionálni önmagát. A román direktor az egyetlen „jó utat” választotta. Új filmje, a Dombokon túl egyértelmű továbblépés mind művészi, mind kultúrpolitikai szempontból: képes volt egy szinte egyetlen helyszínen játszódó drámát 150 percen át feszültségben tartani, illetve képes volt egybegyúrni a mai román társadalom legégetőbb kérdéseit.

A Dombokon túl megtörtént eseményeket dolgoz fel. 2005-ben a román újságok cikkeztek arról a kis moldáviai kolostorról, ahol egy ördögűzési szertartás következtében meghalt egy fiatal lány. Később nemzetközi botrány lett az ügyből, Tatiana Niculescu újságíró két tényfeltáró könyvet is írt az esetről. Mungiu ezt a sztorit fikcionalizálja a filmjében, de ő is egyfajta újságírói szemlélettel fogott neki, hiszen korábban ő is zsurnaliszta volt; így nem áll tőle távol a dokumentarista és az oknyomozó stílus.

A Dombokon túl kíméletlenül részletekbe menő mozi, mely két lány szempontjából meséli el a történetet. Az egyikük az árva Alina, aki Németországból érkezik vissza Romániába, hogy magával vigye Voichitát, az egyedüli embert, akit szeretett – az nem derül ki, hogy csupán lelki összetartozásról van-e itt szó. A barátnője azonban időközben megtért Istenhez, és egy kis ortodox kolostorban él. Alina nem tud megküzdeni a földöntúli „vetélytárssal”, és a csalódottságát dühkitörésekkel is nyilvánvalóvá teszi. A lányt először kórházba viszik, majd onnan, helyhiányra hivatkozva, elbocsátják. Ekkor visszatér a kolostorba, ahol újabb dühkitörései után leláncolják, majd elkezdik kiűzni belőle az ördögöt: a szertartás a végzetes végkifejletig tart.

A rendező egészen elképesztő, ultrarealista módon jeleníti meg a történetet, a román új hullámra jellemző filmnyelvet alkalmazva: minimális kameramozgás, kevés vágás, hosszú snittek. Eközben egyetlen képkockája sincs, amely didaktikus vagy akár magyarázó lenne. Sosem tudjuk meg például, hogy a két lány viszonya milyen volt korábban, csak a jelen számít: a két főszereplő karaktert a világ, a környezetük, a társadalom és a vallás determinálja. Mungiu nem választ oldalt, nem teszi le a voksát egyik oldalra sem, senkit sem állít be bűnösnek. Olyan történetet mesél, melynek drámaisága nem a mozgóképes manipulációkra, hanem az életszerűségre alapoz. Ezen belül lehet aztán igazán véleményt kódolni, indirekt módon társadalomkritikát megfogalmazni. Nem is akármilyet.

Miközben a karakterek dramaturgiai szempontból is kifogástalanul működnek (pereg a dráma), képesek túlmutatni önmagukon, ezzel kiszolgálva egy globálisabb rendező ars poeticát is. Az ördögűzést „erőltető” pap egy pillanatra sem inog meg a hitében, végig azt gondolja, hogy csak egy emberfeletti próbával kell szembenéznie. Voichita hite a félelemből táplálkozik, Alina szeretete (szerelme?) az egyetlen érték, amelyet az életében fontosnak tart – még véletlenül sincs senki közös nevezőn valaki mással. Amikor kis időre Mungiu karakterei kiszabadulnak a „fő játszótér”, a kolostor falai közül (például a kórházban játszódó jelenetek során, vagy amikor Alina nevelőcsaládjával találkozunk), egy polarizált, de még inkább agresszív közeggel szembesülünk. A felelősségtudat pedig minden szinten fájóan hiányzik. Aztán egyszer csak bekövetkezik a tragédia, egy ember meghal, és a viszonyrendszer változatlan marad. Ez aztán az arculcsapás.

Cristian Mungiu képes volt egy szinte egyetlen helyszínen játszódó drámát 150 percen át feszültségben tartani