A hajszálvékony tartó pillérek, gracilis szemantikai struktúrák és a valóban régészeti fragmentumokként összeillesztett konstellációk tűpontos organizmusokként kerülnek papírra. „Leülnék a túlvilági gátoldalon / s észrevenném, hogy nincs szívem, nem sietek. / Ott ácsorogna mindenki, várakozás nélkül. / Olyan lenne, mint a nyolcvanas években, / amikor lejöttek játszani a töb biek, / és senkinek sem volt órája, telefonja.” (Extraszisztolé)

A szavak és a dolgok együvé tartozását nem az aktuális ihlet vagy valamilyen más lelki, „ad hoc” felgerjedés alakítja, hanem a gondolat mint jelentésképző erő. A mondatfűzés legtöbbször szisztematikus, de a megszokottól, kivétel nélkül, mindig eltér. Poétikai építkezése így hatékony, próbára teszi a befogadói logikát, ugyanakkor megnyugtat, van kapaszkodója annak, aki követi a szerzőt a logika létráján.

Felkapja az ember a fejét: szinte rögtön memorizálható a textus, mintha élőbeszéd lenne. Az újfajta szórendből kibúvó világlátás és az ide-oda hintázó allúziók mellé ott van még a kontemplációs hajlam, amely a hétköznapi jelentésrétegeket „darálja”.

Hartay nemcsak szerzője saját élettörténetének, hanem legjobb elbeszélője is. Nincs áltatva a könyvet böngésző „fogyasztó”, hogy objektív leírásokkal van dolga, hanem ki van hajtogatva (és ha kell, össze van gyűrve) kellőképpen minden dolog, hogy meglássuk a lélek huzagolását és a szellem redőit. „Ez nem depresszió. A nátha sem rák.

Csupán tré a kedvem. / És mire felsorolod, hogy minek kéne örülni, megunod. / A bölcsességre vársz? Kocsmázz inkább. Hallgass a pultnál. / Emberi sorsok helyett magánhiszti. Hogy mi lesz veled.” (Szállj le a boldogságról) Az ilyen mondatok után hihetjük, hogy jobban értjük magunkat e lírai szöveg által, mint értettük eddig nélküle. Mert a kimondás Hartaynál a nyelv (meg)történése. Új horizontban jelenik meg a megoldhatatlannak tetsző dilemma. Eredetkérdésként artikulálódik a bölcsesség, mintha valahol valamikor valaki várhatna rá egyáltalán.

A kötet címe ugyancsak a kohézióérzetet erősíti. A két fogalom szembefordítottsága több szempontból gyümölcsöző. Mintha az egész tomus atmoszféráját sűrítené ebbe a talányba, és mintha azon egzisztenciálfilozófiai belátásnak a talajából nőne ki, mely szerint a szavak is – mint például a jövő és a régiségtan – fölöslegesek. Nincs semmi, ami velük körülírható volna, s így már maguk a megnevezések is puszta eufemizmusok. Krasznahorkai László és Bodor Ádám világa ez, ugyanakkor jó adag irónia könnyíti meg a kilátástalanság elviselését.

Ebben pedig Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre verstechnikai eljárásait vélhetjük fölfedezni. Nem a bevált és reprodukálható nyelvi játékok szintjén hasonlít hozzájuk, hanem filozófi ájában, mélységében-élességében. „Megmaradt a nyár. / Nem volt minek elmúlnia. / Megmaradt, / mégsem maradandó.” (Megmaradt)

A három karcsú cikluson végighúzódó, búvópatakként föl-fölbukkanó Szemhunyások sorozat kitűnő darabjai jelzik, a könyv maga is megtervezett konstrukció. Összetartja a sok-sok szempillantás a „látványt”. Bár darabokban hevernek, mégis egy „zenemű” szerves darabjai, amelyek konzisztens egészet alkotnak. Legalábbis ha a kötetet egyben végigolvasva vesszük birtokba.

„Kombájnt vezetek. / A vágóasztal bárányfelhőket zabál. / Megérett a távolság. / Aratható az égbolt.” „Ragadozó madarat rajzolok a táblára. / De inkább egy hattyú vagy kutya ez. / Annyi biztos, hogy fehér. / Egyre sötétülő.” „A mentőautóból előveszik a távcsövet. / A fehérköpenyesek megpróbálják / újraéleszteni a holdat.” (Szemhunyások 1.) „A villamos tetején iskolás lányok utaznak. /A nevetgélést csak akkor hagyják abba, / amikor egyiküket agyonvágja az áram.” „Az orvos kezembe adja a szívemet. / Nem dobog – mondom neki. / Dobjon bele pénzt – válaszolja.” (Szemhunyások 3.)

Az (új) érzékenység már nem elég. Jöhet a letisztult komolyság. A zene otthon érzi magát a házban.

Palimpszeszt + Prae.hu, 103 oldal, 1800 forint