Az emlékév szárnyakat ad
– Olyan, mint az energiaital. Néhány óráig felélénkít, de hosszú távú hatásokat nem lehet elvárni tőle. Vagy ha mégis, hát az kiszámíthatatlan – adja meg a választ máris Reményi József Tamás, az Örkény-életművet gondozó Palatinus kiadó vezetője. Arra például jó volt a tavalyi Örkény-emlékév, hogy az amúgy is kedvelt egypercesek és drámák népszerűségét megnyomja, de ez a felhajtóerő a többire: novellákra, kisregényekre, visszaemlékezésekre már nem terjedt ki. Pedig a kiadó erre az időszakra időzítette a hagyatékban talált, eddig ki nem adott regényt, az 1934-ben keletkezett Áprilist. S bár úgy gondolták, a centenáriumra időzített eseménysorozat megfelelő hátszelet adhat a szövegnek, az olvasók nem csaptak le rá, ahogy az ilyen kuriózumokra szoktak. A szenzáció egy-két napig élt.
Ugyanakkor üdítő volt látni, hogy az eddig is kedvelt Örkény-művek mennyire élnek a közönség körében. Reményi számára az országos prózamondó verseny döntője volt a legjobb példa erre: akik részt vettek rajta, azokat a szöveg élvezete vezette, s nem valamiféle protokolláris szándéknak akartak megfelelni. A győzteseknek a Lágerek népe című kötetet, az orosz hadifogság szociografikus naplóját ajándékozták, hátha sikerül felhívni a figyelmet arra, hogy mi minden található még a gazdag életműben. Ám az erőfeszítések nem vezettek egyértelmű eredményre, a magyar olvasók lassan az egypercesekkel és a két drámával (Tóték, Macskajáték) azonosítják Örkényt, s ennek feloldását csak ideig-óráig érhette el az emlékév. Könnyen lehet, hogy Ottlikkal is így járunk majd: száz év múlva ő is egykötetes szerzővé válik.
Éppen ezt a szemléletet szeretnék átadni a múltnak a Gárdonyi-emlékév szervezői is. És a sikert is épp az jelezné, ha a szélesebb közönség is rádöbbenne, hogy van élet az Egri csillagokon túl is. Csakhogy A láthatatlan emberről is előbb a sci-fi jut a legtöbb olvasó eszébe, és nem a Római Birodalomban játszódó szerelmi történet. És akkor még nem is ejtettünk szót az Isten rabjairól vagy az Ida regényéről.
– Az agárdi szülőházban idén létrejövő kiállítás elérheti, hogy az író iránti érdeklődés az elkövetkező néhány évben szinten maradjon – magyarázza H. Bagó Ilona, az emlékév egyik szervezője, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. És ez már nagy eredmény. Néhány szerző ugyanis már az újrafelfedezés lehetőségének is örülne. A néhány éve elkezdett Mándy-kiadás például érdeklődés hiányában akadt el a Palatinusnál, pedig a szerző annak idején igazi sztár volt. Tévéjátékai, novellái, kisregényei igazi közönségkedvenccé tették, ám az utóbbi években, évtizedekben teljesen elfelejtették, magyarázza Reményi.
De ha a kritikuson múlna, hogy kinek szervezzen népszerűsítő emlékévet a kerek évfordulók hiányában, akkor az Mészöly Miklós lenne. Annak idején az Esterházyval, Nádassal kezdődő listák legtöbbször Mészöly nevével folytatódtak, akit mintegy az említett szerzők bátyjaként, előfutáraként tartottak számon. Az atléta halála és a Saulus íróját viszont ma már egyre kevesebbet emlegetik.
Ám könnyen lehet, hogy mire ezen szerzők elérik a centenáriumot (Mészöly 2021-ben, Mándy 2018-ban lenne százéves), már annyira kikopnak, hogy nem is „érdemlik” ki az emlékévvel járó felhajtást. Bizonyos népszerűségre és frissességre ugyanis eleve szükség van, hiszen e nélkül az emlékév könnyen ünnepélyes unalomba torkollhat. Ha viszont megvan, akkor van esély arra, amit minden emlékév megcéloz: ne csak az aktív olvasókra építsen, hanem azokra is, akik valamiért félretették az elmúlt években a szépirodalmat.
József Attila emlékévét 2005-ben azért is érezhette mindenki a magáénak, mert ő azon kevés szerzőink egyike, akit pártszimpátiától függetlenül lehet szeretni. Tverdota György irodalomtörténész szerint az emlékév alatt is kiderült, hogy meglepően széles a költő olvasótábora. S ez lehet minden sikeres rendezvénysorozat legfőbb feltétele: az ünnepelni kívánt szerző ne adjon semmi olyan „fogódzót”, melynek segítségével az egyik vagy másik politikai oldal ki tudja sajátítani. Ha megmarad a „civileknek”, akkor van esély rá, hogy a felkeltett érdeklődés tartós maradjon. Bár nagyon sok múlik az élő irodalmon is: a legbiztosabb módja a továbbélésnek, ha a kortársak fontosnak érzik az „ünnepeltet”, ha idézik, átírják, hivatkoznak rá, és nem ejtik, ahogy mostanság Adyt.
József Attilát sikeresen adaptálták a posztmodernhez, a kortársak megírták „öregkori” verseit is. Az ő esetében tehát nem is annyira a népszerűsítés volt a legfőbb hozadéka az emlékévnek, hanem az, hogy a rendezvénysorozat segítségével sikerült megújítani a róla való beszédet. Tverdota irodalomtörténészként pontosan látja, mikor fullad ki egy-egy életműről szóló diskurzus, mikor kell új szempontokat vinni a recepció folyamatába. József Attila esetében épp ebben segített az emlékév, sikerült az „ezerarcú” költő bemutatása, s mindez nemzetközi porondon is. Azzal, hogy az UNESCO is hivatalosan a költő évévé nyilvánította 2005-öt, a magyar nagykövetségek és külföldi magyar intézmények is kötelességüknek érezték, hogy bekapcsolódjanak az eseménysorozatba. Párizsban, Moszkvában, Bécsben, Varsóban sikeres programokat szerveztek az ottani kulturális intézmények segítségével.
Vándor-regények Gárdonyi emlékére
Százmillió forinttal támogatja a Nemzeti Kulturális Alap a Gárdonyi-emlékév programjait – jelentette be még államtitkári minőségében L. Simon László. Azt író születésének százötvenedik évfordulójára agárdi szülőházánál és Egerben is egész alakos szobrot avatnak, renoválják az egri Gárdonyi-házat, illetve felújítják keresztelője helyszínét, az agárdi kápolnát.
Augusztusban irodalmi fesztivált tartanak Egerben, a Petőfi Irodalmi Múzeum vándorkiállítást indít. Az NKA és az MTVA közösen zeneszerzői pályázatot is kiír azzal a céllal, hogy egy Gárdonyi-szövegre épített nagyzenekari mű szülessék. Habis László, Eger polgármestere a Vándor-regény elnevezésű, egész éven át tartó kezdeményezésről elmondta: február közepétől a városban tizenhat úgynevezett Gárdonyi Ponton tizennyolc különböző Gárdonyi-művet helyeztek el könyvespolcokon. A könyveket bárki elviheti, csak azt kérik, elolvasás után vigyék vissza őket. (D. J.)
