− A napokban ér véget a vidéki meghallgatássorozat, amelynek alapján eldől, ki tanulhat a jövőben a Snétberger Zenei Tehetség Központban. Nem kellene most éppen Szegeden, Debrecenben vagy Pécsett lennie?

− Ma nélkülem csinálják ugyan, de a korábbi meghallgatásokon ott voltam én is. A zenészkollégák mindent fölvesznek videóra, aztán elküldik nekem az anyagot. Közösen választjuk ki a gyerekeket. Budapestről egyébként nehéz elképzelni, hogy Magyarország egyes tájain milyen körülmények vannak. Elképesztő, komolyan. A gyerekek harapófogóval hangolják a gitárjukat, amin sokszor nincs is elég húr. És mégis játszanak.

− Tavaly azt írtuk, már a központ fenntartása is nehézségeket okoz. Hogy állnak most?

− Még mindig nagyon nehéz. De hát Magyarországon semmit sem egyszerű fönntartani. Sokat küszködünk, mindent latba vetünk, hogy tovább tudjon működni a program. Hatvan srácot vettünk fel eddig évente, ezt a létszámot szeretnénk a továbbiakban is tartani. Ami nem jelenti, hogy ne volna évközi lemorzsolódás, általában ötvenöten maradnak a végére.

− Az jó arány. Azért hozták létre a központot, mert nem bíznak a hivatalos állami tehetséggondozásban?

− Nagyon fontos: Felsőörsön hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak, nagy részük zenészcsaládból származik. Eltérő típusú, hátterű gyerekekről van szó, nagy különbségek vannak köztük, de ha zenéről van szó, akkor semmi differencia. Mindannyiuknak nagyon fontos a muzsika, de nem biztos, hogy a hagyományos zeneiskolai keretek között ki tudnának bontakozni. Mi éppen a családból hozott zeneiségre szeretnénk építkezni. De nálunk sem okvetlenül azt a zenét fogják játszani, amelyet otthon hallanak, hanem felmérjük, milyen irányba érdemes őket terelni. Ebben különleges ez az iskola.

− Hogy telik egy napjuk Felsőörsön?

− Nagyon intenzíven, de szerencsére annyira fiatalok és erősek ezek a gyerekek, hogy estére sem fogy el az erejük. Reggeli után, fél kilenckor kezdődnek az órák, de van, aki már hétkor, tanulás előtt elkezd gyakorolni. A hangszeres órák mellett tanulnak zeneelméletet, zenetörténetet, összhangzattant, szolfézst, angolt, németet... Először még nem veszik komolyan a nyelvórákat, aztán mikor külföldre megyünk koncertezni, észreveszik, milyen fontos is ez. A legjobbakkal többször zenéltünk már Magyarországon kívül, mi játszottunk például Berlinben, a roma holokauszt emlékművének avatásán, ahová Angela Merkel hívta meg az iskolát. A gyerekek közül sokan éppen a zenésztársaikkal járnak először külföldön... Az órák után pedig zenekari gyakorlás következik, ami most, az április 6-i közös koncert közeledtével különösen fontos.

− A tárgyi képzés mellett nevelés is folyik a központban?

− Hogyne. A gyerekek például megtanulnak együtt zenélni. Az étkezőnk nagyon gyorsan átalakítható hangversenyteremmé, ott koncerteznek egymásnak esténként. Az elején nem mindenkinek van kedve hozzá. Attól félnek, hogy nevetségessé válnak. Amikor látják, hogy a többieknek megy, ők is megpróbálják. Ezeket a gyerekeket bátorítani kell. Aztán viszont nagyon jó látni, ahogy összedolgoznak, összetartanak.

− Később is figyelik a srácok sorsát?

− Persze, tartjuk velük a kapcsolatot. Sokukkal együtt zenélünk később, néhányan közülük pedig segédtanárként is visszatérnek hozzánk. Természetesen annak is próbálunk segíteni, aki végül mégsem marad a zenei pályán. Nem lehet hatvan gyereknek azt mondani, hogy „két év múlva sztár leszel”. Itt még a legtehetségesebbeknek is nagyon nehéz. De annak, aki tényleg zenész akar lenni, segítünk az akadályok leküzdésében.

− Az igazán jóknak tehát arra is van esélyük, hogy később világhírű dzsesszisták legyenek, akárcsak a tanáraik vagy az intézmény névadója?

− Ha nekem sikerült valahogy, nekik is sikerülhet.

− Április 5-én Richard Bonával játszik a MüPában, ugyancsak a BTF keretében. Hogyan készülnek a közös produkcióra? Hiszen Bona most New Yorkban tanít...

− Lehet, hogy furcsának tűnik, de Skype-on. Óriási dolog ez. Felveszünk otthon ezt-azt, aztán felhívjuk egymást, mindkettőnknél ott a gitár, mutatjuk, mink van, jönnek az ötletek. Amikor pedig itt, a koncert előtt néhány nappal találkozunk, már nagyjából tudjuk, mit hogyan fogunk megcsinálni. Nagyrészt saját szerzeményeket játszunk majd. Az érzéseinkre támaszkodunk. Nem a virtuozitás, hanem a hang számít. Amellyel mondani akarok valamit. Minden hangnak lelke kell hogy legyen – és tudom, hogy ez Richard Bonának is nagyon fontos. Így van összhang közöttünk. Mindezzel együtt: nagy kihívás lesz ez nekem. Bár jó pár éve ismerjük már egymást, koncerteztünk is együtt, duóban azonban még sosem játszottunk.

− Ha nincs „tanév”, vagy ha nem a világot járja éppen, akkor Berlinben él. Már vagy 25 éve.

− Nagyon szeretem Berlint. Mindig megújul, mindig történik, szerveződik, épül valami, sok a fiatal művész, nagyon pezseg a művészeti, kulturális élet. Ott van a családom, lett sok művészbarátom is – biztonságban érzem magam. Amilyen nagy város, olyan nyugis.

− De a hazai barátai, kollégái azért beszámolnak az itthoni fejleményekről?

− Persze, állandóan. Amióta működik a központ, még intenzívebb a kapcsolatom Magyarországgal, bár egyébként is magyar zenészekkel szeretek a leginkább játszani. Velük a legjobb. Visszatérve: sokan panaszkodnak, hogy kevés a fellépés, kevés a pénz, de hát ez majdnem mindenhol így van. Berlinben talán egy kicsit könnyebb megmutatkozni. A politika meg... Nem nagyon foglalkozom politikával. Én zenész vagyok. Viszont tudom, hogy a politika mindig befolyásolja a kultúrát, Berlinben is. Mégis: ott talán igazibb a demokrácia.

− Kívánjon hármat Magyarországnak.

− Az első, hogy fordítsunk nagyobb figyelmet a tehetséggondozásra! Rengeteg itt a tehetséges ember, nemcsak a zenében, de általában is. A második, hogy ne csak a szavak szintjén vegyük komolyan a toleranciát. Ha ez a kettő teljesül, harmadikat már nem is kell kívánnom.

„Ne csak a szavak szintjén vegyük komolyan a toleranciát”