A forradalom után a filmipar falja fel a leggyorsabban a gyermekeit. Az 1988-ban bemutatott Die Hard igazi karaktert (az elnyűhetetlen McClane hadnagyot), s bizonyos értelemben műfajt is teremtett (a zárt térben játszódó látványos akciófilmét). A sikert mi sem mutatja jobban, mint hogy csakhamar Die Hard-klónok lepték el a mozikat, és az eredeti alkotás is a folytatás sorsára jutott. A zárt teret egyre nagyobbak váltották fel: McClane egy egész reptéren, majd New York utcáin, később az egész országban és végül már Moszkvában (Budapesten) garázdálkodhatott. Az eredeti, önironikus, a teljes összeomlás széléről újra és újra hőssé magasztosuló alapfigura is jelentős változáson ment keresztül. Folyamatosan vesztette el (ön)iróniáját és a nézők szemében oly szimpatikus gyengeségét, vetkőzte le érces humorát, hogy végül átlag alatti akciósztárrá, a mindent megoldok, ha van egy gépfegyverem jellegű tucatfigurává zülljön le. Pechünkre mindez a Moszkvának maszkírozott Budapesten.

A Die Hard-sorozat ugyanis, ha döccenőkkel is, de eddig úgy-ahogy tartotta a színvonalat. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy az első rész rendezője, John McTiernan a harmadiknál visszatért, és még a sorozatból (eddig) leginkább kilógó negyedik is képes volt, ha hajszállal is, de az átlag fölött tartani a franchise-t. Még volt történet, volt humor, volt néhány filmbe illő fordulat, McClane még képes volt hitelesen morgolódni. S ezekért elfeledtük a sorozatba cseppet sem illő túlzásokat, főként a vadászgéppel autópályát átrendező jeleneteket. Szóval már ekkor is rezgett a léc, s ha Bruce Willis elég okos, akkor ezt hagyja meg utóhangként, ama pillanatként, amikor a franchise még nem fordult át kínossá, még nem önparódia, csupán kacérkodik a lehetőséggel.

Ma már tudjuk, ez volt eddigi legnagyobb tévedése: a Die Hard ötödik része ugyanis annyira rossz, hogy könnyen maga alá gyűrheti McClane és vele Bruce Willis mítoszát. Világossá teszi, hogy az efféle hősök mennyire anakronisztikusakká váltak az idők során. S így lesz Willis hősiesnek szánt búcsúja a filmipartól nevetségessé, torzzá.

Az ötödik rész legnagyobb baja, hogy elfelejtették megcsinálni a forgatókönyvet. Akik írták azt a pár mondatot, csak az akcióval törődtek, azt keresték, mi adhat ürügyet néhány autó felborítására, több ezer golyó kilövésére. A többi úgyis csak töltelék lesz. És tényleg: a párbeszédek ordítóan rosszak, az apa és fiú jelenetek színtelen közhelyeket pufogtatnak, vagyis gyorsan kiderül, hogy itt már az ész helyett csak az acél beszél, a féktelen és teljesen ésszerűtlen rombolás. Nincs egyetlen elfogadható fordulat sem, a történet a legkidolgozottabb formájában is elférne egy söralátéten. Nekünk talán még az is illúziórombolóan hat, hogy lenézünk a Nyugati téri felüljáróról, és Moszkva belvárosát látjuk a pályaudvar helyett. De ez tényleg apróság, a rossz az, hogy minderre van időnk az eredeti tervek szerint lélegzetállító üldözés közben.

A Die Hard ötödik része képtelen élni a fokozás eszközével. A tizedik perc környékén (a kötelező taxis jelenet után) beleesünk az akció kellős közepébe (páncélautó amortizálja le a fél várost, de miért is?), s ez, akárcsak egy ócska centrifuga, csak pörög és pörög mindenféle izgalom és feszültség nélkül. A folyamatos fegyverropogás természetesen nem ad, nem is adhat teret a színészi játéknak, még Willis emblematikus csücsörítése is elvész. A mások életéből iderángatott Sebastian Koch hősiesen túljátssza az egyetlen fordulatot, amelyet neki tartogattak Komorov szerepében, a tehetséges Jai Courtney pedig vélhetően más filmekre szánta színészi munkáját, mert McClane fiaként csupán a díszlet része. S van még Szép Nő és tehetséges statiszták egész sora, úgymint Árpa Attila, Kamarás Iván és Ganxsta Zolee, hogy legyen kit lelőni és felpofozni.

A Die Hard ötödik és remélhetőleg immár befejező része örök mementó lesz arra nézve, hogy mit nem szabad tenni egy viszonylag jól felépített karakterrel és egy viszonylag jól működő sorozattal. Ez a film ugyanis azok hosszú sorát gyarapítja, melyek esetén az összes beharangozó izgalmasabb volt, mint maga a mű. És nézhetően rövid is.

Ötödszörre – remélhetőleg utoljára