Csalóka látványfestészet
„Reggeli táj”. Kovács Lehel képei azonban nem a búskomor motívumaikkal keltenek nyugtalanító érzéseket, témái éppoly köznapiak, mint a gyanúsan ártatlan címek. Japánok Élesden – mondja a képcédula, és a vásznon nem is lehet mást látni, mint széles zöld rétet, háttérben gyárat, s háttal két figurát; impresszionizmust. A napernyős nő hátán úgy simulnak a fehér fények és a kékes árnyak, mint Ferenczy Károly Októberén, a férfi ingén széles ecsettel, önfeledten futkároz a plein air – a napsütötte életképben mégis van valami hitetlen, vágyakozó és csúfondáros.
Herman Levente hangulatfestészete kevésbé rejtőzködő. Nála egy hatalmas cső felé (vagy cső felől) igyekeznek az elmosódó figurák az elmosódó, derengő pocsolyában, és az élfénnyel festett, plasztikus alkatrész éppoly ellenszenves-ellenséges, mint bármely valahol ottfelejtett építési elem. Azaz, ellenszenvesebb, mert a tárgyszerűsége megvesztegető, és idegen volta éppoly műgonddal formált, mint a háttér könnyed fasora. Nem is kell a további művek címének didaxisa, hogy az iróniát megértsük. Tervek egy új Paradicsomhoz – a tárgy goromba, mert megintcsak félbehagyott építkezésromot, értelmetlen betonkeretet és pocsolyákat ábrázol a kép, és a szarkazmus végtelenül finommá válik azáltal, hogy egy megrozsdásodott, kilógó betonvas, egy vízben ázó csődarab, egy ázó sóderhalom mind fölénnyel, műgonddal és ihletetten van megfestve.
Élesden sajátos a harmónia. A Nagyvárad és a Királyhágó között nagyjából félúton lévő városkában bő évtizede alapított művésztelepet már régóta jegyzik, azt is tudva róla, hogy az alapítók Romániából és Magyarországról érkeztek egykor a pesti művészdiplomáig. A létszám változó, noha a közösség állandónak látszik – Debrecenben most tizenhatan mutatják be öt esztendei munkájukat.
A szellem közös, az egyéniségek erősek. Szász Sándor csaknem brutális, mindenesetre műveinek robaja elüt Kovács és Herman álságos csendességétől, csak a festői meggyőző erő hasonló. Valamiféle műszaki szürrealizmust művel, motorblokkszerű monstrumot állít homokos folyópartra, tátott acéltömböt indít lánctalpakon, lokátortöredékkel fenyeget és hozzá festéket csorgat, nagy festéksávokat húz az óriásinak tetsző vásznaira. Bodoni Zsolt barátságosabb. Ő csaknem a simulékony giccs határáig merészkedik, ha kontrasztot akar tépett fenyő, ácsolt erdei lak és egy titokzatos Aranyvonat között, ám ugyanezzel a felkészült flottsággal elmélkedik egyenlétbe belemosódó szürke Őrség és a boltívei között minden bizonnyal szobrot őrző Raktár felett.
Félő, a tárgyleírások félrevisznek. Ha azt a látszatot keltenék, hogy Élesden csupa utálkozó, világgyűlölő prófécia keletkezik, legyen mélyebb magyarázat és ellenbizonyíték Orbán Előd hűsége és iróniája. Az egyetlen szobrász kiállító Munkást farag, józan munkavédelmi kesztyűket azonosulással, csak éppen választott modelljeit hasábba préseli, vagy úgy hat, mintha abba préselte volna őket. Így csiszol kesztyűt Munka előtt fehér márványból, csak éppen derékszögben meghajlítva fekteti a posztamensre, s így lesz a Munka után meggyötört kesztyűje összenyomva a munka sajátos márvány emlékműve.
Birtokolni, egyenrangúként azonosulni a formaörökséggel, s egyszersmind elidegeníteni egy nem kevésbé váratlan, de nem kevésbé meggyőző gesztussal – ezt műveli Szabó Attila is egy közhely-impresszionizmusát hirtelen megajándékozó vörös-expresszív esőköpennyel vagy egy fényes-pop-artos tűzdelt kabáttal. S hogy mennyire késélen táncolás ez, arra is van több példa; legyen itt most egy. Pittmann Zsófi évek óta konyhai falvédőket hímez egy per egyben, és híveinek még nem tűnt fel, hogy a leutánzott igaziak mind triviálisabbak, komikusabbak és líraiabbak – tartalmasabbak – a háztartások takaréktűzhelyei és kredencei között.
A többség szépen, csalókán utánoz. Az élesdiek ugyanis éppoly kritikusak, világnézettel rendelkeznek és posztmodern módon tiszteletlenek, mint más kor- és pályatársaik. Nem tehetnek róla, hogy közben tudnak festeni és követ faragni. Ez az ő konceptjük.
