Hősünk egy óriáskagyló, ún. Tridacna gigas, közelebbről annak héja. Gigantikus darab. Tessék nézni, mekkora hozzá képest a pillangó, pedig az sem egy pannon káposztalepke: a kagyló százhúz centi hosszú. A héj súlya megvan vagy száz kiló, és amíg volt benne élet, a két mázsát is megütötte, és a mázsa nem mert visszaütni – a magyar közgyűjteményekben fellelhető óriáskagyló-maradványok legnagyobbika; egyszer megsaccolták, mekkora igazgyöngyöt rejthetett, ha rejtett: átmérője elérhette a tizenöt centit is. Ellennénk belőle egy darabig.

Az Indiai- és a Csendes-óceán sekély, tiszta vizeiben laknak az effélék, részben a maguk örömére, részben a másokéra, elsőül is számtalan kisebb kagylót, más puhatestűt és ki tudja még miféle-fajta herkentyűket tesznek önzetlenül boldoggá – héjukon, afféle társasházként kiváló életteret biztosítva nekik –, és az embert is rettentő boldoggá teszik, tudniillik az ember kifogja őket, a húsuk fehér részét jókedvűen bezabálja, a héjukból lavórt csinál magának, vagy jó pénzért elküldi Nyugatra, ahol keresztelőmedencévé nemesülnek, bár ez régebben volt. Ellensége amúgy az emberen kívül csak egy van, a polip, de sokszor az is kudarcot vall vele, tekintve, hogy van egy vele szimbiózisban élő apró rák, amely időben figyelmezteti, ha ilyen randaságot lát arrafelé sompolyogni. A fáma szerint időnként leharapja a körülötte koslató búvárok lábát, brrrr, de ez szerencsére nem igaz, az viszont állítólag már előfordult, hogy ijedtében bezáródva becsípte a lábszárukat, azok meg nem tudtak a felszínre emelkedni a kétmázsányi súllyal, és ott fúltak meg helyben, úgy kell nekik.

De hogy került a héj hozzánk? Ezt pontosan nem tudja senki, még a múzeum kiállításrendezési osztályának vezetője, Katus Magdolna sem. Az viszont tudni lehet, hogy kitől és milyen úton-módon került a Természettudományi Múzeum gyűjteményébe: nem mástól származik, mint magától koszorús írónktól, Jókai Mórtól, aki ajándékként adta át a tárgyat a köznek. Úgy tudjuk, hogy egy ehhez hasonló darab akár százötven ezüsttallért is megért, kár, hogy fogalmunk sincs, mit lehetett kapni akkortájt ennyiért. De vajh: miért vált meg Jókai a tárgytól és miért tette közkinccsé? Ezt sem tudni pontosan, de a Vasárnapi Újság egy korabeli számában megjelent, közvetlenül az író halála (1904) után készült fotón e kagyló nem szerepel, így Katus arra gyanakszik, hogy a héj már Jókai életében a múzeumhoz került. Az író kollekciója úgy félszáz tételből állhatott – sokkal kisebb példányokból.

Óriáskagylónknak (amely egyébként csak azért úszta meg a puhatestű-gyűjteményt csaknem az utolsó szálig elpusztító 1956-os belövéseket, mert az akkori igazgató irodáját díszítette), pontosabban nem is konkrétan neki, hanem a fajnak, magának, van szépirodalmi lenyomata is: Jókai, a maga által szerkesztett Üstökös című lapban, folytatásokban megjelent Csigák regénye című művében külön fejezetet szentelt neki.