Sigmund Freud és húgai, leginkább Adolfine drámai történetéből (nem várt születésétől a gázkamráig) rendhagyó önéletrajzi regény kerekedik ki, olyan regény, melynek kapcsán nincs az az állandó késztetés, hogy a lexikonokhoz szaladjunk, mintegy ellenőrizve a felhasznált adatok hitelességét. Smilevski ugyanis képes elhitetni velünk, hogy ami történt, így is történhetett. (Bár kissé gyanús, hogy Adolfine folyton illusztris személyekkel találkozik, még a koncentrációs táborban is.)

Vagyis nem szigorúan vett életrajzot tár elénk, hanem egy megélt élet által felvetett kérdésekre próbál választ találni. Keresi értelmét vagy értelmetlenségét, súlyát és drámáját. E tekintetben el is éri célját: az olvasó is felteszi a maga kérdéseit, nyomoz a tudatfolyam darabjai között, és próbálja összeillesztgetni a megfelelő részeket. Smilevski regénye ugyanis meglehetősen szilánkos: a hét különálló résznek néha eltérő a megszólalási módja is, hol központozás nélküli szabadvers, hol esszé felé közelít, hol meg egy regény fejezetének mutatja magát.

Néhol összefüggő szövegrész, máskor rövidebb-hosszabb bekezdések kusza vagy épp kronologikus egymás mellettisége. Ezért és a néha ötletszerűnek tűnő szerkesztési mód miatt viszont úgy érezzük, hogy Smilevski eltévedt a saját anyagában, s a labirintusból való kitalálásért folytatott küzdelem eredményezte a regény furcsa szerkezetét.

További probléma, hogy Smilevski gyakorta él az ismétlés trükkjével. Hol tételmondatokat, hol egész bekezdéseket, hol idézeteket közöl újra és újra, s ez kétségtelenül összerántja a széttartó szálakat, illetve ad egy ritmust a hömpölygésnek, és arra is jó, hogy elfeledett epizódokat idézzen fel, ám néhol teljesen feleslegesnek és didaktikusnak tűnnek. Motívumnak kevés, manírnak viszont épp elég. Ráadásul azt az érzetet is felkelti, hogy azért került ide újra a már ismert (és nem túl erős) rész, mert a szerző hirtelenjében nem tudta, mivel is folytassa.

Pedig Smilevski ért a szimbólumok és motívumok kevésbé szájbarágós felépítéséhez és működtetéséhez is. Ugyanakkor van elég költészet és erő ebben a szövegben ahhoz, hogy az olvasó maga leljen rá a kapcsolódási pontokra, a belső rímekre. Csakhogy a fel-fellibbenő papírlapra Smilevski néha teljesen érthetetlenül és váratlanul nehezékeket rak. Mintha nem bízna a saját alkotóerejében, és nem tudna szabadulni a regényhez olvasott tudásától, így egyszerűen és gátlástalanul beleírja.

Csakhogy Freud műveinek kéretlen elemzése, a teljesen élettelen dialógusok a lélek halhatatlanságáról, a pszichoanalízis jelentőségéről, melyekben a Ráció vívja kilátástalan harcát a Hittel, a Múlt a Jövővel, a Korszerű a Korszerűtlennel, inkább egy esszébe kívánkoznának, mint egy regény eleven szövetébe. Smilevskiből sajnos teljesen hiányzik az az irónia, a kikacsintás pimaszsága, mint amikor Kundera kezd el értekezni a szar teológiai vonatkozásairól A lét elviselhetetlen könnyűségében.

Nem oda tartozik, de az olvasó sikít az élvezettől. A háttértudás ott fűszer, itt sallang. Ott élmény, itt a megtanult lecke sterilsége. Legszívesebben átugornánk. Már csak azért is, mert Smilevski alakjai jól felépítettek, korfestő képessége kiváló, a nehézkes részeket kivéve stílusa roppant érzékeny és találó, így az olvasót sokkal inkább érdekli a regény világa, mint a tőkesúlyt biztosítani hivatott elmélkedések. A legerősebb részben viszont a kellő arányban keverednek az őrültség kultúrtörténeti adalékai a konkrét esetekkel a regény fikciós terében, az idézetek összeolvadnak a híres őrültek mániáival.

Itt is kibeszél a történetből, ám képes elhitetni, hogy mindez az olvasó és nem az író miatt fontos. Mindent összevéve emlékezetes könyv a Freud húga. Az a regény, melynek el lehet feledni bosszantó hibáit, helyenkénti túlírtságait, kicsorduló szentimentalizmusát és fontoskodásait. Amikor Smilevski veszi a bátorságot, hogy kissé hátralépjen és hagyja beszélni a regényét, akkor egy csapásra minden a helyére kerül.

Bosszantó ugyanakkor a számos szerkesztői (egyeztetések) és korrektori hiba, ám kárpótol a könyv külcsíne és eleganciája, illetve a gördülékeny fordítás, amely helyenként kifejezetten szépen szól. Kedvenc hasonlatom például a fia halálát nehezen feldolgozó Rosához kapcsolódik: feljajdult, mint amikor egy régi szövet hasad szét lassan. Hát igen, ezekért érdemes.

Libri, 350 oldal, 3490 forint, ford.: Czinege-Panzova Annamária