A kötet írásai a szerzőtől szintén jól ismert módon továbbra is a legközvetlenebb emberi kapcsolatokat veszik nagyító alá. Bár az első kötetben helyet kaptak másfajta viszonyok is, ilyen volt például egy lánykollégium kegyetlen világa, a Nincs és ne is legyen írásai szinte kizárólag a családon belüli helyzetre koncentrálnak, a legtöbb esetben már maguk a szereplők elnevezései, Apa, Anya, Szerelemgyerek, Atya, Desnya stb. is erről árulkodnak.

Szvoren rendszerint olyan szituációra irányítja a figyelmet, amely így felnagyítva, kiemelve a mindennapi közegből, torzulttá és az olvasóban szorongást keltővé válik. Nem meglepő, hiszen ezek a történetek mégiscsak rólunk szólnak, többségükben teljesen hétköznapi, átlagos szituációk. Rendkívüliségük abból adódik, hogy a nagyítás által a mindennapi, normális viszonyokban rejlő kiszolgáltatottság válik az egyik meghatározó motívummá.

Bár adja magát, hogy mindezt a legkönnyebben a naiv, gyermeki hang közvetítésével lehet kifejezni, s a kötet írásainak egy részében valóban ez lesz az uralkodó nézőpont (Folt, Papírsárkány, Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének), esetleg a gyermek szerepét is magáénak tudható felnőtté (A babajkó), Szvoren eljátszik másfajta megoldásokkal is.

Az Omomom esetében megfordul a szereposztás, a narrátor apa függ gyerekétől, a Hundeschule egyes szám harmadik személyű elbeszélője, noha a gyerek nézőpontjába helyezkedik bele, mégis az anya kiszolgáltatottságáról mesél. Az Izsák című írásban pedig úgy érezhetjük, hogy maga a narrátor jut hatalmi helyzetbe a többi karakterhez képest, ugyanakkor mindaz, ami általánosságban elmondható a Szvoren-prózáról, itt ugyanúgy megjelenik. Némi meglepetésre talán csak a visszatérő szereplők felfedezése adhat okot, noha napjainkban ez az eljárás a novelláskötetek esetében teljesen bevett megoldásnak tekinthető, ebben az esetben mégis furcsán hat. A Folt gyerekként megismert szereplője egy későbbi írásban (Dé halála) felnőtt fejjel meséli el anyja halálát.

A Papírsárkány kislányát is viszontláthatjuk később, az Egy elbeszélés hét fejezete című írásban. Mivel itt ez a szereplő beleolvad egy másik történet világába, így kevésbé, a Folt és a Dé halála novellapáros esetében azonban sokkal inkább feltételezhetjük, hogy éppen a visszatérés motívuma játszott szerepet a szöveg megszületésében, s talán nem véletlen, hogy ez utóbbi szöveg a kötet egyik legkevésbé sikerült darabja is egyben.

Akad még egy ok, amiért az Egy elbeszélés fejezetei, valamint a Nincs és ne is legyen című írásokat érdemesnek tartom megemlíteni. Mindkettő rájátszik ugyanis egy nagyobb terjedelmű prózai mű lehetőségére. A Nincs és ne is legyen esetében a négy különböző elbeszélést az a sejtés kapcsolja össze, hogy előrehaladunk a valós történelmi időben. Míg a kurzívval szedett szövegrészben naplót író kislány a kitelepítések időszakát idézi meg, addig a negyedik rész elbeszélésének végére eljutunk a rendszerváltás időszakáig, miközben a két középső rész a hetvenes-nyolcvanas évek nihiljét idézi meg, amikor a családi nyaralások is forgatókönyvszerűen, az egyes szavak szintjén létrejövő monotonitással ismétlődhettek.

Az Egy elbeszélés fejezetei esetében pedig már a cím is egy nagyobb terjedelmű műre tesz utalást, s itt a koherencia is erősebb az egyes részek között a szereplők révén, hiszen az egyik rész mellékszereplője elbeszélőként bukkan fel egy másik részben, így járva körül a szövegben ugyanazokat a mozzanatokat akár több nézőpontból is. Mindez persze megmarad a játékos megidézés szintjén, a hipotetikus kérdésre, hogy a jellegzetesen novellista Szvoren mit kezdene a nagyepikai formákkal, valószínűleg épp ezek a szövegek tartogatják a választ. Összességében tehát Szvoren Edina prózája továbbra sem könnyű olvasmány. A Nincs és ne is legyen nem az a fajta kötet, amelyet örömmel veszünk le újra és újra a polcról. Inkább az egyszeri, de erős hatásokra épít, amelyekért azonban határozottan megéri kézbe venni a könyvet.

Palatinus, 162 oldal, 2800 forint