Voltaképpen ennyi elég is, ezt akarja Wagner elmesélni, elég hosszan, és nálunk az eddig szokásosnál még hosszabban, mert az ősváltozatot játsszák, nincsenek szünetek a felvonások között, aki nem pisilt a nyitány előtt, az átkozhatja a zenei divatot, hogy mindig a gyökerekig nyúlnak vissza. Ha csak ennyi volna, az nem hallatlan, játsszák a világban így is a művet, de vannak hangszerelési különbségek is. A legjobb az egészben, hogy valaki mindig elégedetlenkedik, az évadnyitó Hunyadi Lászlónál az volt a baj, hogy miért nem az ősváltozatot, most pedig, hogy miért azt, amikor Wagner maga javított rajta, és csak tudta, hogy mit akar. Az opera megszokott változata tömörebb, nem úgy, hogy rövidebb volna, hanem hogy vaskosabb, erősebb, súlyosabb. Nem nagyon lényegesek az eltérések, de mégsem annyi, mint Verdi Álarcosbáljánál, ahol csak a neveket kell kicserélni. A legfeltűnőbb az opera vége, az ősváltozatban minden a levegőben marad és összecsapottnak tűnik, a javított kiadás zenekara viszont szépen levezeti a történetet, a halál után van megdicsőülés is, nem taglóval nyomják fejbe a közönséget, hanem angyalszárnyakon küldik haza. Ha mégsem tűnik fölösleges hóbortnak és érdekeskedésnek a drezdai változat előadása, az attól van, hogy itt jobban érezni a mű és Wagner német zenébe ágyazottságát, Beethoven, sőt Haydn közelségét. Ami számomra még vonzóbb, hogy van benne valami eszelősség, ha már kapunk egy ilyen nehezen csúszó, fölösleges körökben és kihagyható zenékben gazdag operát, akkor legyen igazi elmebaj, szertartás, fészkelődés és órára sandítás. Láttam valakit, aki miután elhatározódott a másnapi házasságkötés, elővette az okostelefonját, beütötte a kódot, és e-maileket kezdett írni, talán eszébe jutott, hogy neki is van valami hasonló ügye másnap.

Nehéz volna nagyokat nevetni rajta, az előadás minden erénye ellenére sem nagyon foglalkoztatja az elmét, szép, nemzetközi-német stílusú színrevitel, sok technikai eszközzel, áttetsző LED-fallal, hold előtti ezüst hídon horgonyzó hajóval, a megfelelő pillanatokban félig elsüllyeszthető kórussal. A díszlettervező, Szendrényi Éva és a jelmeztervező, Berzsenyi Krisztina munkája az egész szempontjából sokkal jelentősebbnek tűnik, mint a rendezőé, képek maradnak meg az előadásból, ibolyántúli fényben villogó csizmák, fényképes pólók, riszáló fonólányok, ezek a kis szellemeskedések, amiktől mindig történik valami a színpadon. Közben azért énekelnek is, ki jobban, ki rosszabbul, a vendégcímszereplő, Thomas Gazheli meglehetősen kiszámíthatatlanul, amikor elkönyvelné az ember, hogy alig van hangja, akkor váratlanul megszólal, amikor azt mondanánk, hogy na végre, akkor rögtön újra eltűnik. Lukács Gyöngyi első Wagner-szerepét pompásan abszolválja, ha tényleg ennyi a Wagner-szopránság, hangerő és hisztéria, meg egy alaposan kidolgozott, szépen megoldott ballada. Nem lehet semmit az énekesnő szemére vetni, legfeljebb azt, hogy nem teszi vonzóvá Sentát, valahogy ez a megváltási eszelő nem az, amit az ember magának kíván. De hát nem is fogunk hét tengeren bolyongani, elég volt ez a két és fél óra is.

Az ősváltozatot játsszák