Alföldi dicséretére legyen mondva: intelligenciája és eleganciája ismét megóvta attól, hogy a magától kínálkozó helyzettel visszaéljen, és megjegyzéseket, netán kiszólásokat tegyen az ellenfél „fellegvárában”. Pedig a közönség rokonszenve felől nyugodt lehetett: a debreceniek részéről tapintható volt a feléje megnyilvánuló szeretet és rajongás. Olykor az volt az érzésem, hogy a kiállítás látogatói elsősorban nem is a festményeket bámulták, hanem őt magát. Igaz, ez megjósolható volt, hiszen a rendezvényre szóló jegyeket pillanatok alatt elkapkodták – ennek következtében több mint százan követtük Alföldit a Jane Neal brit kurátor által összeállított Alkony, avagy a figuratív festészet nemzetközi tendenciái elnevezésű tárlat képei között. (E kiállításról e hasábokon Rózsa Gyula írt kritikát Szorongó emberek között címmel 2012. október 26-án.)

A tárlatvezető közvetlen volt, lelkes, őszinte és nagyon emberi: voltaképpen semmi másra nem biztatott, csak arra, hogy a művészetet, ha hagyja magát, pusztán élvezni kell. A műalkotások láttán okoskodni, görcsölni és zavarba jönni fölösleges, szégyenkezni pedig még akkor sem szabad, ha az ember úgy érzi, semmit sem ért abból, ami kifüggesztettek eléje a falra. Vagy éppen semmire sem becsüli. Alföldi van olyan szabad szellemű, hogy kijelenthesse: egyes kortárs képek láttán valóban elfogja a nézőt a kétely az alkotó szakmai felkészültsége felől... Nicole Eisenman egyik képe láttán például elrikkantotta magát:

– Hogy’ kerül a fára ez a szarul megfestett bagoly?

A felszabadult nevetés jelezte: sikerült oldania azon a frusztráción, amely sokakat elfog egy-egy kortárs festmény láttán. Amúgy a szégyenkezés szót nem véletlenül használtam az imént, Alföldi ugyanis rögtön a bevezetőben elárulta: ha rajta múlt volna, az általa világszínvonalúnak tartott tárlatnak nem Alkony, hanem Szégyen lett volna a címe. Mégpedig azért, mert szerinte az itt felvonultatott alkotások némelyike nem eléggé bátor, szókimondó, kitárulkozó és határozott, hanem megcsinált, kiszámított, ravasz és fifikás. Elárulta, hogy a saját lakása falain olyan képek vannak, amelyek ilyen értelemben „zsigeriek”, és segítenek a démonokkal, a rosszal való szembenézésben.

– Kiteszem a falra a démont, és látom, mivel állok szemben. Azonosítom, értelmezem, és feloldom. A túlságosan megcsinált képek erre nem jók. Nem jó, ha valaki maszatol, s ha túlokoskodja a képet. Én azt mondom, hé, haver, ne gondolkozz, inkább fess! – mondta, amiért újabb tapsot aratott.

A színészetet hozta fel példaként, mondván: vannak a Nemzetiben olyan fiatalok, akik nagyszerűek, kiválóak, profik, de valamiképpen túl rendesek és szalonképesek. – Én azt mondom, hogy a művészetben legyenek inkább rendetlenek néha, kócosak, rosszak, perverzek, mert így közelebb jutnak a valósághoz, és a démonaik megértéséhez.

Habár a tárlaton százhat festményt állítottak ki, Alföldi alig a tizedét ajánlotta figyelmünkbe. A már említett Eisenmanon kívül Serban Savu, Szűcs Attila, Alexander Tinei vagy Cantemir Hausi képei előtt állt meg, Savut különösen hosszan méltatta.

– Ez a panelvilág számunkra nagyon ismerős, ugye? Nézzék ezt a kelet-európai betonszürkét, ezt mi nagyon értjük... Nézzék ezt a két öreget itt, ahogyan állnak szegénykék egymással szemben. Abban a testhelyzetben benne van ötven év házasság. Mennyire más tapasztalat a Serban Savué, mint Eisenmané! Azok ott Nyugat-Európában színesben buliznak, nézzék a színeit, mi viszont itt, a poros bádogtetők alatt. Vagy nézzék ezt a kutyát, milyen hihetetlen professzionális! Pedig öt folt az egész, nem több.

Kiderült később, hogy kedvence a kiállításon Tineinek a Kalapos című képe. – Ez az ember nem lacafacázik, ezt nagyon szeretem – mutatott a festményre. – Nézzék csak, konkrétan ez egy férfiarc, amely teljesen konkrétan azt üzeni: na, nem, valami más vagyok. Feszültség van ebben a képben, valami titok. Valamit sejtet ez az arc. Kicsit bóhockarakter, naná, hogy talán ezért szeretem annyira.

A közönség meg őt szerette annyira, hogy tárlatvezetése közben egyik-másik szellemes megjegyzésével még „nyílt színi” tapsot is aratott, ami efféle rendezvényen – tanúsíthatom – nem szokott előfordulni. Azzal a furcsa érzéssel távozhattunk, hogy annak a bizonyos pályázatnak végül mégiscsak Alföldi lett a nyertese – legalábbis Debrecenben, röpke egy óra hosszára, bizonyosan.

Nicole Eisenman Bányászat című képe: „azok ott Nyugat-Európában színesben buliznak”