Kérdés most már, hogy mit reprezentálnak így együtt az első szekcióban. A forradalmár Kondort nyilván a Dózsa- meg a tizenkilences nyomatok, a melóst talán a petőfibányai szénkombájn, de a prófétának egyelőre nyoma sincs az expozíciónak szánt első részben. Szocreálnak és „Kondor tagadhatatlan szocialista karrierjének” is legfeljebb akkor, ha valaki mindenek ellenére akarja. Hornyik Sándor kurátor a fenti három alakzat köré csoportosította a pompás válogatást, de általánosabb mondanivalója van a „szocialista Dürert” tételező kiállításnak. Leszámolásnak nem nevezném, ám a legfőbb mondanivaló mégis az (idézet a bevezető szövegből), hogy az életmű, legalább egy része, a szocreál égisze – fordítok: oltalom, védőszárny – alatt született.

Semmi baj, a látogató abban a kiváltságos helyzetben lehet, hogy minderről maga győződhet meg – a válogatás, mint jeleztem, igényes és gazdag. Így aztán közvetlen lehetőség kínálkozik mindjárt a leggyanúsabb munkák, mondjuk a felszabadulás-sorozat leleplezésére is. Külszíni fejtés Ecséden, Kombájn a hevesi járásban, Gyöngyösi húsfeldolgozó és Gyöngyösi váltógyár – íme a szocreál ötvenkilencben. A huszonnyolc éves Kondor megbízást vagy ösztöndíjfeltételt kaphatott – jó volna már egyszer ezt is kideríteni – az akkoriban megkívánt konkrét munkaábrázolásra, és a művek tanúsága szerint elment Heves megyébe. És komponált dekomponált külszíni fejtést, amelyen szép-erős szerkezetek, valamint vézna klottnadrágos munkás látható, kombájnt, fölötte kedvenc biplánjával, továbbá kevésbé bonyolult bányajelenetet, amely még így is drámaibb minden tárgybelinél, amelyeket az az évi nemzeti tárlaton bemutattak.

Ezen, a VII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon szerepelt néhány tizenkilences lap. De nem kell az oda szakmányban készült impresszionista hadseregtoborzókat és geometrizáló gyárfoglalókat felidézni ahhoz, hogy Kondor hasontémájú ciklusának hite és hitetlensége, korhűsége és anakronizmusa, tárgyszerűsége és blaszfémiája – mindez együtt, szétválaszthatatlanul – kitessék. Hamar és könnyen mellőzheti a szocreál interpretációt az is, aki ezt nem érti; aki nem lát képzőművészetül, annak is beszédes lehet a forradalmi Tüntetés néhány táblaszövege, miszerint „Add át helyedet másoknak!” és „Hülye aki olvassa”.

A művek pedig – hetven grafika és harminc festmény – csak kiadják kurátori szándéktól függetlenül az életpályát. A kezdeti, férfilírával és férfi szeméremmel megfogalmazott harmóniát olyan groteszk-komoly képek, mint a magángyűjteményből kölcsönzött Orate, amelyen az alcím szerinti négy szent színes svájcisapkában, igazi ikonos aranycsillogásban nem kulcsolja imára a kezét. A rúgni, robbanni készülő szeretetet a felségesen suta Építők. Aztán, a keserű, a kegyetlen, a tomboló és szenvedő Kondor-korszakot grafikában a Madách-litográfiák, olajpasztellben az immár monumentálisan zavarosra szerkesztett Emelődaru, s vászon-olajban az égszínkék háttéren vonagló Pléhkrisztus korpusza.

Ott van a monumentálisan asszonycsúfoló Szent Péter meg egy nő, hogy szánalmas férfi-értelmezésével kontrasztot mutasson a késői oldottabb periódusnak. Sajátos oldódás ez hetven-hetvenkettő táján. A Dózsa-oltár nyitott, de kuszára festett szárnyai aligha hirdetnek teljes feloldozást, az angyal és Lót drámája csak festőibb-oldottabb, de nem kevésbé kavargó, és A szentek bevonulásának fenséges vásznán blaszfém kék szakállak, lila szalmakalapok és törpeméretű Szent Péter fordul elő.

És mégis teljesség, minden értelemben. A koncepcióval tehát, mint látnivaló, nem sok dolga lesz a nézőnek. Ha nem olvassa, sosem jut eszébe az önmagának is ellentmondó, szegényszagú feltételezés, miszerint Kondor célja a szocialista realizmus dekonstruálása lett volna. Szánalmasan kisszerű penzum egy olyan életmű tükrében, amely ember és univerzum, ember és társadalmi lét viszonylatrendszerében (Németh Lajos) született meg.

Építők (Burkolók) 1968, magángyűjtemény