Ott volt a szemük előtt, Verdi meg is zenésített színdarabot Victor Hugótól, de nyilván azt gondolta, amit mindannyian: ez a regény annyira regény, annyira kerek, annyira szerteágazó, és végül mégis minden szál elvarrott, eldolgozott, hogy nem kell hozzányúlni. Úgy jó, ahogy van, egyébként is színre vihetetlen, van benne Waterloo, barikád, operához méltatlan nyomorúság, rongyok, gyerekek, csatorna. Nem fér oda a színpadra.

Russell Crowe

Aztán 19-re jött a 20, az elmúlt század, annak is az utolsó negyede, amikor a könnyedebb és látványos zenés színházra elképesztő igény támadt, és amikor a színpadi technikának köszönhetően szinte bármi megvalósíthatóvá vált, a világ egyszerre küzdötte be magát a színházba, mint látvány; és ragaszkodott a teatralitáshoz, mint zene; és egy egy ujjal zongorázó vagy dallamokat fütyülő zeneszerző megvalósította azt, amibe a nagyok nem mertek belefogni. A nyomorultak musical lett, mert ezt a történetet ma már csak dalban lehet színre vinni, és valóban dallal is viszik színre: hiába van végigkomponálva a libretto, a teljes mű mégis dalok laza sorozata, és sokszor ezek a dalok, dallamok függetlenednek a szereplőktől vagy a helyzetektől.

A többi csak normális musicaltörténelem, London, New York, nagyvilág, kisvilág, musicalperifériák, és amikor kifutóban a széria, jön a film, és újra átélhetővé válik Jean Valjean élete. A darab története maga is ott van a mozivásznon, a püspök szerepében Colm Wilkinson látható, aki a West Enden és a Broadwayn is a főhős volt.

Nincs mit tenni: hiába gúnyolódna az ember a szerzők képességein, nekem is csak azért tűnt föl, mert véletlenül ugyanazon a napon láttam a filmet és a Pillangókisasszonyt, hogy a legismertebb dal, a Vidd haza a Zümmögőkórusból van csenve, végső soron ez a barkácsolási készség és ez a dallami kreativitás pontosan elegendő a műhöz. A történet el van mesélve, legfeljebb néhány homályos pont marad,Marius és a nagypapája viszonya nem egészen tiszta, akit érdekel, olvassa el. Akit nem érdekel, magára vessen.

Nem születik annyira sok filmmusical, hogy nagyon nagy szó legyen, de A nyomorultak mégis filmklasszikus, nagy dolgok történnek a vásznon. Elsőre talán másnak is úgy tűnik, hogy véletlenül összetévesztették a szerepeket, a vadabb, de mindig nagyszívű Russell Crowe alkalmasabb volna Jean Valjeannak, Hugh Jackman pedig első osztályú Javert lehetne, élére vasalt lélekkel, de aztán kiderül, hogy nem lehetett ilyen opció, Valjean túl nehéz énekelnivaló lett volna Russell Crowe-nak. Amúgy meg jó a film, úgy, ahogy van.

Lehetne sorolni a hőstetteket, Jackman fogyott legalább tíz kilót az első jelenetre, pedig nem nagyon volt miből, késsel metszett arcvonásokkal, saját bozontos szakállal vontatja a hajót, Anne Hathaway valóban levágatta a haját, epés emberek esetleg megjegyezhetik, hogy mégsem nő a sírban az ember haja, mert amikor kísértetként vagy szellemként visszatér, ugyanolyan rövid. Egyáltalán nem érződik a szájszinkron, igazi éneklés folyik, az operatőri munka lenyűgöző, a finoman komponált képek fotóként is tökéletesek volnának, és a magyar forgalmazó igyekszik ezt tiszteletben tartani: a feliratok elhelyezésével, ha lehet, nem rondítanak a kompozícióba.

Kihallgattam egy beszélgetést a film után. A férfi azt mondja: hát, bevallom, én sírtam. A nő azt kérdi: mikor? Mire a férfi: úgy az utolsó egy-másfél órában. Nem tehettem mást, mint kalapot emeltem az önfegyelem és a férfias keménység ezen példáján. Akik Fantine dalát Anne Hathaway előadásában száraz szemmel tudják végighallgatni, azok nyugodt szívvel mehetnek Lambarénébe vagy Teréz anya telepeire, nekik már nem árthat semmi.

A nyomorultak Forgalmazza a UIP-Duna Film