Mert ül az ember a nézőtéren, és nehezen hessegeti el azt az érzést, hogy már eleve így készült, mind a témaválasztást tekintve, mind a klasszikus filmezést nézve, hogy itt most megint valamiféle vissza a gyökerekhez-szerű dolog forog fenn.

Másrészt viszont igaza van Afflecknek, aki szép lassan, a bostoni történetek kapcsán jelentős direktorrá nőtte ki magát, hangja is van, stílusa is van, nem túl merész és nem túl gyáva ahhoz, hogy épp elférjen azon a keskeny sávon, amelyen elindult. Minőségi szórakoztatás, talán így mondanám, amikor egy film eleve nem berzenkedik attól a koncepciótól, hogy miközben zökkenőmentesen lepereg előttünk, gondolataink is támadjanak, ne túl sok persze, de azért ne torkoljon az egész lelketlen profizmusba.

Szóval, igaza van Afflecknek, mert valahogy épp ez az igazi régimódi mozizás ment ma ki nagyon a divatból, agyonvágott konfettifilmekkel jön elő mindenki, csili-vili ürességgel. Ehelyett megint az amerikai közelmúlt elevenedik fel, megtörtént eset: 79-ben a feldühödött tömeg túszul ejt az iráni nagykövetségen 52 amerikai diplomatát. Hatan viszont még idejében megszöknek, és a kanadaiak oltalma alá kerülnek, ám életük így is egy hajszálon lóg. Ekkor lép színre Tony Mendez (Ben Affleck) túszmentő szakértő, aki azt eszeli ki, hogy egy fiktív forgatócsoportként csempésszék ki őket, miközben már a fél város hajtóvadászatot indított ellenük.

Tagadhatatlan: izgalmas és jó alapanyag ez. Van benne heroizmus, amely minden hasonló amerikai mozi felhajtóereje, ám Az Argo-akció igazán akkor válik emlékezetessé, amikor beveti egyetlen igaz fegyverét, az öniróniát. Kijut itt a totojázó amerikai hatóságoknak (már-már ismerős a vásznakon megjelenő kafkai bürokrácia), amelyek hajmeresztő terveket szőnek a túszok kiszabadítására. De megkapja a magáét Hollywood is – Alan Arkin és John Goodman egyenesen lehengerlő, ahogy az akció érdekében álprodukciós irodát szerveznek és fontoskodnak. S Affleck mindezt tanítható higgadtsággal és remek párbeszédekkel vezényli le, s még úgy is tud feszültséget kelteni (nem is akármilyet), hogy pontosan ismerjük a történet végkifejletét. A legvégén persze megérkezik a kikerülhetetlen patetizmus is, de akkora szerencsére már túl vagyunk az élményen, s akkor már az is belefér, hogy eredeti fényképeket nézegessünk, s úgy tegyünk, mint aki meghatódik az egészen.

De ami a legjobb, hogy a rendező-Affleck valahogy felhozta a színész-Afflecket is. A Daredevil-féle katasztrofális kisiklásokat feledtette a Tolvajok városa, és az is, hogy a Hideg nyomon című thrillerben kihagyhatatlan helyzetbe hozta az öccsét, Casey Afflecket. S bizony itt is igen visszafogott eszköztárral, de annál hatásosabban hozza a vérprofi szakértőt, hogy már az első pillanatban kedvünk lenne elkérni a telefonszámát arra az esetre, ha túszul ejtenének valahol a világ végén. És az is jó, hogy ez a szakértő is képes félni, és épp ez dühíti fel a túszokat is, hogy nem az akcióhős érkezett meg megváltóként közéjük, hanem egy nagyon is átlagos fickó, aki ért ugyan a dolgához, de azt is tudja, mi lesz, ha valami félremegy. Márpedig néha a legjobb terv is félremegy, főként ha a bürokratákon múlik a dolog.

Ám mégsem ez a legszebb, hanem hogy valóban a film győzedelmeskedik. A nem létező, csak forgatókönyvként élő, ki tudja hova elsüllyesztette sci-fi. Az Argo nevű mozi, amely gátlástalanul a Csillagok háborúja világsikerére épít. Amelyet soha senki nem forgatna le, mert olyan pocsék. És mégis ez puhítja meg a marcona iráni katonákat. Mert igen, mindenki arra vár, hogy politikai helyzettől függetlenül egyszer csak elsötétedjen a terem, és valami megint elvarázsoljon minket. Affleck filmje erről a győzelemről szól úgy, hogy közben maga is jelentékenyen kiveszi a részét a csatából.

Az Argo-akció – Forgalmazza az InterCom

Olyan profi, hogy elkérnénk a telefonszámát (Ben Affl eck)