Azok a régi klasszikus rúzsok! Mélybordó, lángoló bíbor, alvadt vér pirosa! Aztán a különös rózsaszínek... A Mystic rúzs! Az volt a csúcs. Csókálló – hirdette a reklám, és bár akkoriban ugye nemigen csókolóztam senkivel (tízéves lehettem), ez iszonyúan izgatott. A nagyit viszont az izgatta fel, mikor hazaérkezvén meglátta, hogy voltaképpen az egész fejem egy merőmystic, valóban nehéz volt lerobbantani, és neki sem éppen arra lett ingerenciája, hogy csókokkal borítson be. Mint minden kislány, a barátnőimmel mi is szerettük titokban kimázolni magunkat, játszottunk a púderral, a lakkokkal, azzal, amit találtunk. Sosem felejtem el az első, ragacsos alapozókat, nem is értem, a nők miképp viselték el magukon. Ebben az időben a kedvencem a felettünk lakó nő volt, akiről iszonyú pletykák keringtek a házban. Emlegették képtelen számú szeretőjét, elemezgették a szokásait, szidták, ahogy csak tudták. Örökre a retinámba égett nagy virágos pongyolája, dús, vörös sörénye, vastag, szinte álarcszerű sminkje. Sosem dolgozott, mindig otthon volt, a férje pedig, egy kis muki, állandó imádattal nézett rá. A nő parfümje belengte a lépcsőházat, beragadt a liftbe, sétált a körfolyosón. Az egész jelenség festményre emlékeztetett, egy harsány, buja képre, amit a végtelenségig elnézegettem volna. Néha kiállt cigizni a gangra a barátnőjével, nevettek, kezükben konyakospohárral, nem is tudom, mitől volt ez annyira vonzó, tényleg nem tudom. Volt az egész jelenségben valami mélyen romlott, és engem elbűvölt ez a fajta titkos bűn, a nő képe egybefolyt a róla folyó szóbeszéddel, együtt lett egész, és így ültette el bennem a vágyat: ha majd egyszer nagy leszek, ilyen szeretnék lenni én is. Később változtak az ideáljaim. Már gimnazistaként (nálunk a suliban szigorúan tilos voltmindenfajta festés, még a korrektor használata is, ami egy kamasznak kész katasztrófa) olvastam Gergely MártaTöbbsincs osztályát, ahol az osztályfőnöknek a gyerekek a Keserű Mandula gúnynevet adták,mivel a szemét fekete szénnel rajzolta mindig körül. Én is így tettem aztán (persze nem szénnel, hanem anya elcsent fekete szemceruzájával), végül olyannyira túlhajtva a dolgot, hogy egyszer (már évekkel később, mert ezt stílust vagy tíz évig követtem) azt nem írták egy rólam készült fotó kapcsán, hogy „Karafiáth überdepressziós sminkje láttán egy patkányos vizigót is elsírná magát”. Ekkor világos lett, hogy talán váltanom kellene. Alapvetően váltottam is, de az tény, hogy smink nélkül már nem tudnám elképzelni magamat. És ez talán hiba. Ha nem vagyok kifestve, meztelennek és csúnyának, szimplának és védtelennek érzem magam. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Valahogy azt sugallja minden médium, ha nem konstruálsz magadnak minden reggel másik arcot, akkor minimum igénytelen, de mindenesetre csúnya vagy. Én már nem is tudom. Valóban nem szeretek tükörbe nézni akkor, ha legalább alapozó, arcpír és az öltöztető szempillaspirál „nincs rajtam”. Ma már a kislányok is festik magukat, de nem ám a nagyítól-anyukától lenyúlt cuccokkal, hanem a direkt számukra legyártott sminkpalettával. Van kislánykörömlakk, kislányparfüm, szájfény, minden. Ma egy igazán elegáns nő nem is létezik megrajzolt, kiemelt, kisatírozott arc nélkül. „Valami baj van?” – kérdezte tőlem legutóbb egy barátom, mikor tettem egy merész kísérletet, és natúran találkoztam vele. Igen, baj van, kellett volna felelnem, de nem velem, hanem nagyjából mindennel. Emlékszünk még? Régebben nem make upnak hívták a sminkelést, hanem kikészítésnek. Annak idején senkiben sem merült fel, hogy ebből a szép dologból a hétköznapok szintjén valóban ennyi marad...

KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg. Legújabb könyve: Kicsi Lili, Scolar, 2012