A félarab meg a félzsidó

2012-11-16

Már majdnem elkezdtem okoskodni, hogy érdemes-e az üldözött kisebbségek, a rasszizmus témáját kiemelten a zsidóság sorsához, helyzetéhez kötni. Miért kell feltétlenül Zsidó Filmfesztiválnak nevezni egy rendezvényt, ha a bemutatott filmek sokkal tágabb problémakört érintenek?

De a fene fog ezen rágódni! Ha a szervezők így döntöttek, legyen ez a név. Akinek nem tetszik, töltse mással az idejét november 22-e és 25-e között.

Ezek nem hittérítő programok. Nem rasszistákat, antiszemitákat akarnak velük meggyőzni. A kisebbségeknek kell elmenniük A Kinóba és a Cirko-Gejzírbe,hogy kisírják-kinevessék magukból a szorongásaikat, és minden józan embernek, akik számára nincsenek faji kérdések, bűnös népek, akiket felháborít mindenféle kirekesztés.

Sokan Sean Pennre lesznek kíváncsiak, hogyan keresi egy öregedő rocksztár képében apja auschwitzi fogvatartóját. De lesz itt más is.

Például A szerelem nevei című francia vígjáték. Ismét bebizonyosodik, hogy ha egy alkotó magába néz, vesz egy mély levegőt, és megmutatja, amit ismer, és kimondja, amit a világról gondol, nem lehet baj. Nagy hatást fog vele elérni. Ha bölcs, még nagyobbat, és ha humanista: a legnagyobbat. Legalábbis a vele azonos gondolkozásúaknál.

Michel Leclerc rendezőből előtörtek a dolgok. Szövi a szerelmi szálat egy extravagáns félarab lány és egy tisztes félzsidó férfi között, és csak mondja, mondja a magáét: viccelődik, ironizál, telibe talál típusokat, helyzeteket, beidegződéseket. A szívünkből szól. Dobjuk le a ruhát, ne féljünk, ha zsidók, arabok, isten tudja, kik vagyunk. És attól se, ha baloldaliak. Maradtunk még elegen. Akár tetszik, akár nem.