Mint az alapítvány társelnökétől, Ráday Mihálytól megtudtuk, a sírbolt már valamivel korábban készen volt, ám éppen csak hogy végeztek vele a restaurátorok, jött egy derék fiatalember, aki úgy gondolta, a legcélirányosabban akkor jár el, ha kifejezetten ennek az építménynek a falán vall szerelmet imádottjának, tetemes mennyiségű neolux felhasználásával. A fiú volt oly botor, hogy nevének kezdőbetűit is felfújta üzenete végére, így hamar megcsípték, a firkamentesítés költségeit a szülei állják, nyilván úgyszintén kitörő örömmel.

Az alapítvány által felújíttatott Walla-kripta több szempontból is fontos város- és kultúrtörténeti emlék. Walla József, a kisiparosból nagypolgárrá nőtt terrazzokészítő és cementgyáros a hely jeles virilistája volt, aki a XIX. század végén nem kevesebb mint öt remek épülettel járult hozzá Törökbálint arculatjavulásához. Ezek közül ma három látható, tárgyunk, tehát a sírbolt, egy villa, valamint egy neoromán, erdélyi stíluselemeket mutató kastély, amelyet a ligeti Vajdahunyad várát, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat és még sok mást jegyző Alpár Ignác tervezett; egy ideig érdekes vaskályhagyűjtemény volt látható benne. Olvasóink azonban nyilván még nagyobbat bólintanak, ha eláruljuk: ugyane sírboltban nyugszik a legnagyobb magyar üvegfestő és mozaikművész, a Walla családba beházasodott Róth Miksa is, akit a hálás utókor egyebek mellett az Országházban, a Gresham-palotában, a Magyar Nemzeti Bankban, a Zeneakadémián, a marosvásárhelyi kultúrpalotában, a szabadkai városházán és a mester lakásából és műhelyépületéből – Ráday kezdeményezésére – létrejött Nefelejcs utcai Róth-emlékházban látható művei okán tisztelhet.

A Nemzeti Panteon Alapítvány 7,3 millió forintot áldozott a rekonstrukcióra. Nem volt könnyű áldozat. Az 1991-ben létrejött, az Antall-kormány által igen tisztességesen támogatott szervezet – amelynek másik társelnöke az akkor külügyi államtitkárként tevékenykedő Katona Tamás történész volt – az első Orbán-kurzus elején kiesett a pikszisből, az addig neki utalt pénzek az akkortájt gründolt Nemzeti Kegyeleti Bizottsághoz vándoroltak át. A felálláson a szocialista kormányok sem változtattak, Rádayék attól fogva tehát kizárólag magukra számíthattak – vagyis voltaképpen színtiszta civil szervezetként működnek azóta is. Számos nagy ívű vállalkozást lehet a nevükhöz fűzni. Az első esztendőkben ők újíttatták fel a Kossuth-mauzóleumot, a Vitkovics Mihály-síremléket és a Kozma utcai temetőben látható gyönyörű, szecessziós Schmidl-sírboltot, de nem álltak le akkor sem, amikor gyakorlatilag már csak az alapítvány számláján összegyűlt pénz kamataiból gazdálkodhattak. A Fiumei úton két komolyabb beavatkozást végeztettek el (Malosik-mauzóleum, Házmán-síremlék), néhányat Pusztazámoron és Kápolnásnyéken (Egressy-kripta, Kenessey-síremlék), de még a kolozsvári Házsongárdi temetőben is hozzájárultak több fontos kegyeleti emlék megmentéséhez. A beláthatatlan jövőt illetően Ráday Mihály elárulta: mindenekelőtt az 1849-es mártír, Jeszenák János végtelenül elhanyagolt pozsonyi sírját és a Teleki-család hasonlóan szomorú kondíciókat mutató sziráki kriptáját szeretnék helyreállíttatni, ha sikerülne valahonnan pénzt szerezniük még.

A megújult Walla-kripta