Elfogultságot kell bejelentenem, mint mindazoknak, akik ismerték Vázsonyi Vilmost, és akár csak egyszer beszélgettek vele. A Montparnasse egyik kereszteződésében álló négy nagy kávéház egyikében, a Le Selectben találkoztam vele először Párizsban, a kilencvenes évek első felében.

Könnyed charmeur volt, tájékozott, szellemes, műveltségével és humorával lenyűgöző beszélgetőpartner. Hadas Miklós szociológus és Zeke Gyula író-történész sok ülésben, Pesten, Párizsban, utazás közben, sőt néha telefonon készített, hatalmas anyagot feldolgozó és összerendező interjúkötetéből is ez a portré kerekedik ki. S még valami, ami az élőbeszéd könnyedségében nem kapott hangsúlyt, ám ami lényegéhez tartozott – ez határozta meg a szabadság teljességét óhajtó, azt látszólag megélő és mégis, e könyvből világosan érzékelhetően melankolikus alakját.

A világ megsértette, s ő lenézte azt, ezért sem érintkezett a világgal a társadalomban élő emberek között megszokott módon. A vele azonos nevű, egykori legendás parlamenti képviselő, majd igazságügy-miniszter unokája volt, illetve az 1944-ben a Gestapo által letartóztatott Vázsonyi János parlamenti képviselő fia. Nagyanyjával együtt, apjához hasonlóan őt is foglyul ejtették, de ők kiszabadulhattak. A szabad választáson alapuló polgári lét, gondolkodás és életforma nemcsak hagyománya volt, hanem ideológiájává vált.

A brutálisan agitatív, s őt súlyosan megsebző XX. századi totalitarizmusok kényszerekkel és elvárásokkal élő világával szemben, a harmadik – gyermektelenségével is tragikusan hitvalló, s így utolsó – Vázsonyi a semmittevés lázadója lett. Délben kelt, hajnalban feküdt, pénzt munkával nemigen keresett. „A dekadens dzsentrivé válást a zsidó asszimiláció legfelső fokának tekintettem (…) Valahogy úgy éreztem, hogy az őseim azon igyekeztek, hogy (…) eljuthassunk a semmittevés boldogságába”.

A semmittevés előtt azonban tanult és aktívan részt vett az ’56-os forradalomban. A kommunista rendszert éppúgy ellenségének tekintette, mint a nácizmust. A magántulajdon szentsége éppoly fontos volt számára, mint a szabadság, ezért a rendszerváltás után, mindenféle előítéleten átlépve, szabadelvűként a (1945 utáni) kisgazdapárttal szimpatizált. A régi Pest, a háború előtti terézvárosi polgári világ mikrokozmosza éled újjá az interjúfolyamban, mely életmódkutatók számára is forrásként szolgálhat, s a háború utáni egyetemi lét, az ’56 utáni bécsi majd párizsi emigráció, a kultúrafogyasztás és csábítás mindennapjaiba is részletgazdag bepillantást nyújt.

A beszélgetés és a szex mint életforma – a másikkal való kapcsolatteremtés vágya és kényszere – egyszerre jellemezte Vázsonyit, aki gyerekkorában, a nagypolgári nevelés egyik árnyoldala következtében keveset látta szüleit, s ha találkozott is velük, igen formális volt a viszonyuk. „Anyai családom viktoriánus volt, elfojtották az érzelmeiket, kemények és hidegek voltak”. „Meglehetős iszony és visszautasítás” jellemezte anyját vele szemben – fogalmaz –, míg korán elveszített apjára jóval melegebb szavakkal emlékezik. Ugyanígy apai nagyanyjára, akitől –annak erotikus értelemben is szókimondó memoárja nyomán – talán a radikális őszinteséget örökölte.

Hatalmas, szerteágazó műveltséganyag jellemezte, ám – jegyzi meg – az önálló alkotásra nem volt benne igény. Csapongó szellemének talán nem volt elegendő koncentrációs képessége és türelme az íráshoz, ezért vált a verbalitás zsenijévé. Nem érhette meg, hogy a sok száz órányi magnófelvétel kötetté érlelődjön. Betegségében önként választotta a halált. A könyvhöz mellékelt fotógyűjtemény utolsó útját is dokumentálja a svájci intézetbe, ahová, stílszerűen, fiatalabb hölgy kísérte. „Méltósággal élni, méltósággal meghalni” –áll a zürichi erdőségben elhelyezett maradványokról szóló okiratban.

Integratív gondolkodásában megfért a szabadság szelleme a konzervatív rendpártisággal és a moderált vallásossággal, a zsidó önkritika és a múltjával szembenézni nem kívánó Magyarországot illető szenvedélyes bírálat. A beszélgetés során sokszor reflektált pszichoanalízise ellenére, mintha nem kötötte volna össze anyaélményét a nőkhöz való viszonyával, mint aki mindezt triviálisnak tekintette, vagy mint aki nem tud, netán nem akar szembesülni traumája és az életének értelmet, célt és vigaszt nyújtó, csillapíthatatlan hódításvágya összefüggéseivel.

Hála Vázsonyi Vilmosnak és éveken át alázattal kérdező és hallgató barátainak, egy rendkívüli ember életút-elbeszélésével lehetünk gazdagabbak, akinek emlékezései talán felhívják a figyelmet a háború előtti polgári világ és a legendás nagyapa politikai örökségére is.