Manga, egyenesen Dániából
1983-ban jött először, bőven a rendszerváltás előtt, mindig egy hónapig maradt, és kutatta az utat a magyar underground művészekhez. Gerlóczy Sárival, Méhes Lóránttal, Szilágyi Lenkével, Szirtes Jánossal és Vető Jánossal találkozott, dolgozott együtt. Meséli, Vető beleszeretett egy svéd lányba, és Dániában él. Aztán azt kérdezi, megvan-e még a Vágtázó Halottkémek – jól emlékszik, hogy Grandpierre Attila szakmájára nézve csillagász. 1986-ban az Almássy téren Kirsten már színházat csinált, mutatja is egy albumból a Terra Australis Incognita fekete-fehér képeit. A közönség az emeletről nézte, mi történik a földszinten. Dolgozna újra Budapesten, ha meghívnák. (Persze, jó előre egyeztetni kell vele, mert csurig tele a naptára.) A nyelvet is tanulta, magánúton – mondja –, ma már nem megy igazán folyékonyan.
Nagy pakkal érkezett Kirsten Dehlholm Budapestre: színháza, a Hotel Pro Forma a Café Budapest fesztiválon (lánykori nevén: Budapesti Őszi Fesztiválon) játszik szerdán a Nemzetiben. A háború természetéről szól a War Sum Up című előadás, amelyet egy éve Lettországban mutattak be.
Háborúnak még egyetlen pillanatát sem élte meg a rendező, de Dánia 2003-ban harcba lépett az afgánokkal: látta, mikor honfitársai visszatértek a harcmezőről.
A művész amúgy nem kisebb falatokat használ előadásai témájaként, mint a gravitáció, a pénz, Jézus, Darwin, a Közel-Kelet vagy Kína. Előre megírt történetekkel ritkán foglalkozik, bár bizonyítandó, hogy erre is képes, novemberi bemutatója egy éppen ilyen lesz: egy dán író műve a hazugságról. Sőt az elkövetkezendő években két Wagner-operába is készül belevágni.
A Hotel Pro Forma darabjai három évig készülnek, hiszen ezek valóban nagy volumenű produkciók. Az 1986 óta működő társulatot a vizuális színjátszás úttörőjeként emlegetik. A War Sum Up műfaji meghatározása: mangaopera, amely ízelítőt ad abból, hogy alkotói milyen mélyen tudtak meríteni a japán kultúrából.
A mű az ellentétekre épül, mint Dehlholm legtöbb műve. Ez adja neki a teret, a rétegeket – mondja. Mert míg a lett komponista, Santa Ratniece a klasszikus zenét hozta a darabhoz, Kirsten azonnal úgy gondolta: ellenpontot kell találnia, méghozzá a popban. Ezért kérte fel a The Irrepressibles együttest. A piros-narancs-feketébe és nagy hálójú neccharisnyával borított térdzokniba öltözött rendezőnő a popot szereti leginkább, gyakrabban is hallgatja, mint a komolyzenét. Az opera szövegét a tradicionális no színházból merítette Willie Flindt, de mivel a rendezőnő nem akart múzeumot állítani a színpadra, hozzá párosította a mangavilágot. Ráadásul egy párizsi könyvesboltban le is csapott a Hogyan rajzoljunk mangát? című könyvre, amely még nagyobb segítséget adott az előadáshoz. És hogy miért épp manga kellett a darabhoz? Ez a világ meglehetősen durva és erőszakos ahhoz, hogy jól passzoljon a háborúk gépiesített világához, olyan ez, mint valami sci-fi – meséli.
A kerettörténetnek négy szereplője van. A sárga ruhás játékmesternő, egyfajta narrátor és a cselekmény bonyolítója az előtérben sétál, kötöget és tisztogat. Ott van mellette a térben mozgó Zsoldos, Harcos és Kém, az egyikből halála után szobor, a másikból szellem lesz, a harmadik pedig a fantáziavilág egyik karakterévé válik. A városlakókat egy kórus személyesíti meg, a Lett Rádió Kórusa, amely japánul énekel az előadásban. Dolgoztak már Kirsten Dehlholmmal korábban is, az Operation: Orfeo című produkcióban énekeltek dánul. Ez az előadás 2010-ben Budapesten is látható volt, a tavaszi fesztiválon.
