Életmű és kommentár
A Tat Galéria elhatározta, hogy felfedezi Kemény Judit életművét. Nem a Tat Galériában, hanem a Commerzbank ügyfélcsarnokában és a Nemzeti Színház folyosóin. A két jeles helyszínen látható a csaknem ismeretlen szobrász teljes munkássága, és olvasható az a bőséges magyarázó szöveg, amely az eddigi nemismertséget pótolja és értelmezi.
Amit biztosan tudhatunk Kemény Juditról: 1918-ban született és 2009-ben halt meg. Egy évig járt a Képzőművészeti Főiskolára, előtte lapokban ruhaterveket publikált, kiállítása volt hatvanhatban és nyolcvannégyben, és grafikákat, valamint figuratív és nonfiguratív szobrokat komponált. Az utóbbiak későiek és markánsak, ezekről később, a pályát az életműkiállítás szerint grafikákkal kezdte. A korai grafikák változó színvonalúak. A bankcsarnokban, közvetlenül a bejárattal szemben néhány üde félfiguratív lap, feltehetően akvarell, amely könnyed eleganciával és gyöngéd dinamikával dolgozza fel a Vitorla, a Térstruktúra élményét kilencszáznegyvenötben, de ugyanitt a Félelem szépeleg és rajzban görcsös negyvenhétből, akárcsak a Portré negyvenkilencből.
Nem volna ezzel semmi gond, végtére is a pályakezdő még nincs, illetve alig múlt harmincéves, ha a kísérőszöveg nem zavarna bele az ismerkedésbe. A folyamatos kísérőszöveg azonban, amelynek egyetlen mondanivalója, hogy a művészt minden éra mellőzte-üldözte a Horthy-rendszertől a rendszerváltozásig, környezetet teremt a produkciónak. Itt például azt a látszatot, mintha Kemény Juditnak köze lett volna az Európai Iskolához. Részletező és reális passzus olvasható ezen a szakaszon az igazi tagok fényes névsorával, a szerveződés sötét felszámolásával, mintegy mellékesen és látszatokat keltve. Ezzel szemben tény, hogy kiállításaikra nem jutott be, hogy az Európai Iskola monográfiájának névmutatója vagy a Kállai Ernő összes vonatkozó kötetének függeléke sem tud Kemény Juditról. Hogyne, a művészjelölt valóban együtt állított ki Anna Margittal, Lossonczy Ibolyával, Szántó Piroskával – negyvenöt novemberében a IV. kerületi MADISZ kiállításán.
Ugyanilyen értékű az ekkoriban konstruktív szoborterveket (Nemzeti Színház) és halványabb nonfiguratív lapokat (Commerzbank) készítő növendék negyvenhatos kizárásának interpretálása. „Talán épp a főiskolán is nyíltan vállalt radikális baloldali fellépése lehetett az ürügy az eltávolítására.” Talán. Azon a főiskolán, ahol az idő tájt a nékoszosok követeltek új rendet, intéztek nem éppen jobboldali memorandumokat a rektori tanácshoz.
Képzőművész kiállításáról van szó, mégiscsak a művekre figyeljünk, ne Kemény Judit kerüljön hátrányba a kommentátora miatt. A szobrok és rajzok ötven körül figuratívokká váltak. Igaz, hogy mellettük az olvasható, miszerint akkor éppen absztrakt volta miatt üldözték a művészt, de fontosabb, hogy ekkori plasztikái, a kíméletlen iróniájú Idióta és a nem kevesebb szarkazmussal megmintázott Gőzfürdőben csupa háj asszonya karikatúra éllel és tektonikus súllyal mond véleményt a világról. A Korsóvivő szenvelgő és dekomponált, a huzalból sodort Korcsolyázó viszont már valóban a nonfigurációt ígéri az évtized végén.
Kemény Judit legerősebb művei a hatvanas-hetvenes években keletkezett plasztikák. Addig és azok közben születnek a nonfiguratív tervek és a figuratív vázlatok, a teljes értékű munkák és a magányban szükségképpen előálló széplelkű irodalmiaskodás, a nonfiguratív szobrok azonban főművekké lesznek. A Fenn, lenn ugyan a fémkonstrukcióba ültetett emberszékekkel sajnálatosan didaktikus, és a Trapézon is zavaróan elegyíti az érzelmes szimbolizmust a nyers szerkezettel, de a néhány tisztán nonfiguratív darab teljes, egyértelmű.
A Felfelé szúrós-éles és valóban diadalmasan felfelé tör, a Lendület és mozgás huzaldinamikával és néhány drámai csomóval fejezi ki azt, ami a címben van, a Segner-emlékmű centrifugális és centripetális, lendületes. S ha a hozzájuk fűzött kommentárfolyam fordulatosabb és tetszetősebb is, mint az egyenetlen életmű, látnunk kell, hogy még mindig az utóbbi a hitelesebb.
