Ezt a drámát olvastuk ki Esterházy Javított kiadásából, Tar Sándor halálából és Györe Balázs nemrég megjelent, a film címére nagyon is hasonlító művéből: Barátaim, akik besúgóim is voltak. Kétségtelen tehát, hogy mindannyiunkat érintő alapkonfliktusról van szó, melynek hullámai manapság is magasra csapnak. Efféle nyersanyagból filmet készíteni tehát kész főnyeremény.

A filmből tartalmas unalom árad (Pásztor János szerepében Derzsi János)

Vagy majdnem az.

Cserhalmi Sára ráadásul azzal az előnnyel is indult, hogy szinte maguktól jöttek az igazán nagy színészek, elsőként természetesen édesapja, Cserhalmi György, majd Derzsi János, akinek valahogy olyan kifejező az arca, mintha rajta táncolt volna az egész huszadik század a maga összes nyomorával. A cselekmény sem túl bonyolult: Czettl Andor (Cserhalmi) a rendszerváltás után valamikor vesz egy nagy levegőt, és kikéri a levéltárból az őt érintő aktákat, jelentéseket. Megdöbbenve tapasztalja, hogy legjobb barátja, Pásztor János (Derzsi) volt a besúgó. Az amúgy is kihűlőben lévő barátságot ez a felfedezés még jobban ellehetetleníti. Ennyi a történet, de nem is kellene több, hiszen ebbe aztán tényleg mindent bele lehet préselni, kamaradráma randevúzna a kommunizmus kiskátéjával a demokrácia zűrzavarában.

Cserhalmi Sára jó érzékkel nem is kapkodja el, hosszan, néha túl körülményesen is hagyja, hogy a két férfi megértse, mi is történik velük, van-e létjogosultsága egy ilyen helyzetben a bocsánatkérésnek, van-e, lehet-e kiút, s ha igen, merre. Ám ahogy haladunk előre a filmben, mégis úgy fogalmazódik meg bennünk a gyanú, hogy mégiscsak soványka az alapanyag, az egyre kínosabb csöndek, a lepusztultság állomásai, az üvegszem jelentőségteljes nézegetése csak nem akarja kitölteni a hézagokat. Ráadásul az egész mozinak van valamilyen muzeális jellege, mintha vitrinbe zárták volna az egészet, és bőszen kattintgató turistacsoportnak mutogatnák látványosság gyanánt. Mert, és talán ez a legfájóbb az egészben, épp az nem derül ki, hogy ma miért lenne fontos nekünk ez a probléma, a filmes helyszíneken mintha megállt volna az idő, talán még most is a hetvenes évek valamelyikét mutatja a falinaptár. A televízióba behívott Pásztor is olyan szegényes berendezésű stúdióban fogalmazza meg súlyos mondandóját, hogy az akár Bejrút kültelkén is lehetne.

Tartalmas unalom árad tehát a Drága besúgott barátaimból, mert azért van időnk eltöprengeni, hogy vajon mit tennénk, tettünk volna Czettl és mit Pásztor helyében, nézhetjük a fáradtság, a megalkuvás és a büszkeség között reménytelenül ingázó arcokat, amíg el nem araszolnak a nagyon is sejthető végkifejletig, de aztán azt vesszük észre, hogy a gondolataink már rég elhagyták a termet, s már azon töprengünk, van-e otthon tojás vagy kenyér, mert jó lenne összeütni valamit vacsorára. Mert igazából senki sem vét nagyot, amire mondjuk felkaphatnánk a fejünket. Györgyi Anna, Benedek Miklós is rutinosan megold mindent, Csuja Imre sem kifogásolható a kissé életszerűtlen tartótiszt bőrében. Szóval nincs nagy hiba, sem fent, sem lent nem lóg ki a film. Csak a többi alkotás valahogy karakteresebb tudott lenni, mint mondjuk A mások élete a maga gördülékenységével. Az legalább kilengett valamerre. Pedig kifejezetten emlékezetes pillanatai is lennének Cserhalmi mozijának, mint például a nagyothalló, értetlen, így egyre dühösebbé váló adatigénylő esete a film elején, amely a maga groteszk módján képes bemutatni a múlt vizsgálatának megannyi problémáját. Kár, hogy csak pár percig tart.

Drága besúgott barátaim Forgalmazza a Vertigo Média