Visszatérőben a narratív mozi
A sztárok már nem népesítik be a vörös szőnyeget, vagy ha mégis, akkor csak villámlátogatásról lehet szó, mert a stábok azonnal utaznak tovább az időközben elkezdődött torontói fesztiválra. Ennek egyenes következménye: ha nincsenek interjúk, már a sajtó sem olyan lelkes, hogy vagyonokat fizessen ki a velencei szállásokért. A kultúrát az üzletnél mindig is fontosabbnak tartó olaszországi rendezvény – nem mellékesen: a világ legrégebbi filmfesztiválja – kénytelen fejet hajtani a világ legnagyobb mozgóképes kereskedelmi rendezvénye előtt.
De, amit Alberto Barbera kitűzött, mármint hogy kevesebb filmből jobb programot hozzon össze, az tulajdonképpen sikerült. Végtére is, pont ez lenne egy ilyen fesztivál lényege: megszűri a szerzői műveket, és a legjobbakat reflektorfénybe helyezi. Ez egyébként nem kis felelősség: évente több ezer olyan mű készül, amely sosem jut el a nézőkhöz, mert egyszerűen nem kerül be a forgalmazási struktúrába. A pluszötlet, hogy idén néhány fiatal „izgalmasabb” műveit is beválogatták a párhuzamos programokba, abszolút jól sült el, több alkotó felfedezését is elkönyvelhették a fesztiválozók – így ebből a szempontból teljes sikert könyvelhetnek el a velenceiek.
Az egyik izgalmas új hang az amerikai Henry Alex Rubiné, aki elsőfilmes drámával, a Disconnecttel érkezett. A film a Robert Altman-féle Rövidre vágva stílusában mesél el egy-egy történetet három egymástól független cselekményszálat gombolyítva, melyekben hangsúlyos dramaturgiai szerephez jut az internet és különböző közösségi hálók. A rendező lapunknak úgy fogalmazott, hogy akkor kapta az ihletet a filmhez, amikor elment egy baráti összejövetelre, ahol végül senki sem beszélt egymással, mert mindenki a telefonján lógott.
Pontosan egy ilyen állapotból mozdítja ki a filmbéli karaktereket Rubin, drámai szituációk sorában arra kényszeríti őket, hogy elnetesedett társadalmunk kommunikációképtelensége ellenére kénytelen legyenek szóba állni egymással, vagyis igazi hús-vér konfliktusokba keveredjenek, amelyeket egyébként a folyamatos online jelenlét okozott. Érzékenyen és jó ízléssel adagolja a feszültséget a rendező, mintha csak kimatekozta volna, hogy a katarzisok egy időben, szimultán következzenek be, és a figurák robbanásszerű indulattal essenek egymásnak. A Disconnect ezzel a játékkal jelentős művé nőtte ki magát, amely értő módon hívja fel a figyelmet arra, hogy az internet, bár annak tűnik, messze nem játék.
A velencei mustra másik abszolút meglepetésfilmje a Hijacking című dán mozi volt. Tobias Lindholm művében az Indiai-óceánon haladó dán teherhajót megszállja egy csapat kalóz, akik végül 15 millió dollár váltságdíjat követelnek a legénységért. A mű két szempontból dolgozza fel az eseményeket. Az egyik Mikkel, a hajószakács szemszöge, aki embertelen körülmények között tölt több hónapot fogságban, míg a másik Péteré, a hajót tulajdonló cég igazgatójáé, aki tulajdonképpen izgalmas versenytárgyalásnak fogja fel a kalózokkal való alkudozást, de végül a felelősségtudat csak utoléri őt is.
Lindholm – aki nem mellékesen Thomas Winterberg több művének forgatókönyvírója – már első rendezésében, a börtönben játszódó R-ben is megmutatta, hogy mesterien bánik a klausztrofób drámákkal, és mestere az atmoszférateremtésnek. A Hijacking és a Disconnect is azonban inkább csak témafelvetésében és dramaturgiájában új, a filmnyelv terén a jól bevált régi iskolából merítenek ők is. Érdekes, mintha az utóbbi évek erőteljes 3D hatása és a határokat feszegető szerzői filmek után a trend mintha megfordulna, visszatérőben van a narratív mozi.
Ha pedig szóba került a régi iskola, muszáj megemlíteni, hogy a velencei fesztivál nem múlhatott el igazi régi vágású hollywoodi művész jelenléte nélkül: a finisben megérkezett Robert Redford legújabb rendezése, a The Company You Keep, amelynek további különlegessége, hogy a veterán művész most a főszerepet is elvállalta. Utoljára 2007-ben, a Gyávák és hősökben láthattuk őt a vásznon. Nem mellékesen: ez volt a fesztivál egyetlen műve, mely színtiszta zsánerfilm, ha úgy tetszik hollywoodi stílusú mozgókép. Redford most egy vérbeli thrillert rendezett, amelynek hőseként a hatalom elől menekül, miután harminc év után egy újságíró leleplezi, hogy az egykori polgárjogi aktivistát az FBI gyilkosságért körözi.
Persze nem igazán lehet őt elkapni – mintha Redford A keselyű három napjából emelte volna át a figurát, bár meghintette némi bölcsességgel és öniróniával, mint ahogy azt Clint Eastwood tette a Gran Torinóban a legendás Piszkos Harry alakításait megidézve. A szereposztás parádés, olyan régi „bútordarabokat” látunk a vásznon, mint Julie Christie, Sam Elliott, Richard Jenkins, Susan Sarandon vagy Nick Nolte. Persze Redford nemcsak okos rendező és karizmatikus színész, de tudatos producer is, így a mozaikot kirakó újságíró szerepére Shia LaBeouf-öt szerződtette, hogy azért a tiniknek is legyen mit (kit) nézniük a moziban.
Fliegauf indulhat az Oscarért
Az Oscar-díjra nevező bizottság tegnapi ülésének döntése értelmében Magyarországot a 2013. évi „legjobb idegen nyelvű film” kategóriában Fliegauf Bence Csak a szél című filmje képviseli. A Berlinale nagydíjával kitüntetett magyar–német–francia koprodukcióban készült filmdrámát a 2008 júliusa és 2009 augusztusa között történt romák elleni merényletsorozat inspirálta. A film egy cigánycsalád egy napját mutatja be, kora hajnaltól késő éjszakáig.
Amerika leghíresebb filmes megmérettetésén az országok hivatalos nevezései közül az Amerikai Filmakadémia képviselői választják ki január végén azt az öt játékfilmet, amelyek végül versenyre kelhetnek a legjobb idegen nyelvű filmnek járó trófeáért. A jelöltek listáját január 15-én hozzák nyilvánosságra, az Oscar-díjak ünnepélyes átadására február 25-én 85. alkalommal kerül majd sor a Los Angeles-i Kodak Theatre-ben.
