Megkérdezték a Magyar Narancsban a szerzőt, mitől változhatna meg a magyar társadalom kádárista lelkülete. Azt válaszolta: „Megváltozik magától, ha az autonómia nagyobb érték, mint a szolgalelkűség. Márpedig ez nem csupán kulturális, hanem gazdasági érdeke is mindenkinek.”

Amikor kezembe vettem Horváth Sándor legújabb könyvét, arra gondoltam, jól kiszórakozhatta magát a szerző eddigi pályája során, amíg megírta Sztálinváros elképesztő történetét, majd a 60-as évek izgalmas ifjúsági fölhorgadásait – megérdemli, hogy unatkozzon egy kicsit. Mert mi lehet unalmasabb annál, mint végigolvasni a Fővárosi Tanács, a VB, az ügyosztályok, a budapesti pártbizottság, a fővárosi szakszervezet szociálpolitikai tárgyú irományait?

Ez az a tárgykör, amelyben nagyon unalmas dokumentumok nagyon érdekes tanulságokhoz vezetnek. A szerzőé az unalom, a miénk az izgalom. Hát, nem mondom, hogy a dokumentumok unalmából semmi nem szivárgott át a kötetbe, de nem túl sok. Ki lehet bírni. És érdemes.

A Kádár kor szociálpolitikája úgy él sokak emlékezetében, mint ami biztonságot nyújtott és csökkentette a kiszolgáltatottságot és az egyenlőtlenségeket. E vélelemnek semmi köze a valósághoz, csak a Kádárhoz dörgölőző középosztály hamis tudatához. A szocialista szociálpolitika valójában ott kezdődik, ahol a szocializmus végződik. A szociálpolitika szocialistaszemmel egy régi rossz rendszer rosszaságát enyhítő korrekciós mechanizmus. Föl is számolták a szociálpolitika intézményrendszerét azzal, hogy „a szocializmus felépítése és a teljes foglalkoztatottság a szociálpolitikai legfelsőbb foka”.

Ahogy Ratkó Anna mondta: „népi demokráciánk egész társadalmi és gazdasági rendszerének minden tette és intézkedése szociálpolitika”. „Külön” szociálpolitikára tehát semmi szükség. A „külön” szociálpolitika létjogosultságát fokozatosan ismerték el a kádári konszolidáció után. Annál inkább, minél kevésbé vette komolyan a diktatúra a maga ideológiáját és hivatalos jövőképét. Akárhogy is változott a szociálpolitika státusza, egy jellemzője végig megmaradt: az érdekvédelem hiánya.

Az embereket keményen ránevelték arra, hogy személyes, informális kijárással érhetik csak el, amit elérhetnek, érdekvédelmi közösségek létrehozására irányuló próbálkozásokkal csak árthatnak maguknak. Sokat. Érdekvédő demonstrációra csak a „Lordok házának” becézett menhely lakói vállalkoztak, akik állás és lakás híján csak a láncaikat veszíthették el. A nyugati jóléti államokra is jellemző, hogy az állami újraelosztás nem csökkenti, de növeli az egyenlőtlenségeket, és minél inkább növeli, annál erősebb a társadalmi elfogadottsága, mert azt a kedvezményezett középrétegek határozzák meg.

Ez Magyarországon is így volt. Sokkal inkább így, mert az állami újraelosztásnak sokkal nagyobb volt a tétje. Horváth drámai tényekkel igazolja, hogy az állami lakáspolitikának milyen óriási szerepe volt a társadalmi egyenlőtlenségek növelésében. Egy gazdaságilag fönntarthatatlan rendszerben a szociális biztonság is fenntarthatatlan. Miután a 80-as évekre a források elapadtak, megpróbálták érvényesíteni a rászorultság elvét. Ez nagyon kevéssé sikerült. A korabeli kutatások azt mutatják, hogy a közvélemény rendkívül antiszolidáris volt, a jobb helyzetben lévő rétegek a leghatározottabban elutasították az egyenlőtlenségeket csökkentő rászorultságelvű újraelosztást.

A kádári „szociálpolitika” mindig a legszegényebbekkel bánt a legcudarabbul. Nagyon csekély közsegélyt osztottak, nagyon szűk körben. A segélyezendőket, munkanélkülieket, hajléktalanokat, koldusokat kriminalizálták, leginkább azzal törődtek, hogy eltüntessék őket börtönbe, vidéki szociális otthonokba, bárhová. Ahogy a pénz fogyott, a kriminalizálás egyre erősödött. Brutálisan megszigorították a KMK-t, a „közveszélyes munkakerülést”. Évente 15-20 ezer embert ítéltek el, pusztán azért, mert nem volt munkahelyük.

És ezt a számot a pártközpont és személyesen Kádár még kevesellte. A KMK-sokat már az első alkalommal 60 napos elzárásra és kétéves „javító-nevelő munkára” lehetett ítélni. Kádár a politikai bizottság ülésén 1984-ben elképzelte, milyenek lesznek a tízezreket befogadó közmunkatáborok: „barakkokat építeni vagy mit tudom én mit, ahol ezek laknak. (...) Nem kell ide sok őr. A barakkokat sem úgy képzelem el, hogy ide meleg víz kell, mert A munka törvény könyve azt mondja. Egyszerű, primitív elhelyezés...”