Hanem azért a szűk negyvenévnyi, költészetben bőségesen megmártott érzelem- és indulatdús rock and rollért, amelyért nemcsak sok millióan lettek vevők a lemezeire szerte a nagyvilágban, hanem amelyért az utóbbi évtizedekben felbukkant valamennyi karcosabb karakterű női rockelőadó első számú példaképe lett. A hatvanhat felé közelítő Smith nemrég – a 2004-es Trampin’ óta először – új dalokból álló albummal rukkolt elő. A Bangában pedig ott feszül mindaz a kettősség, amely eddigi pályáját is jellemezte: hit és pátosz, szent és profán, szépség és szentimentalizmus, zsigeri rock és éteri pop, mélyen megélt helyzetek és hatásvadász jelenetek sorjáznak rajta. Szerencsére nem azonos arányban.

Persze sok víz lefolyt azóta az East Riveren, hogy a húszas évei hajnalán kreatív energiát még az újságírásnak, a festészetnek, a költészetnek és felolvasóesteknek szentelő Patti Smith 1975 tavaszán rockzenekart szervezett maga köré, és annak élén berobbant a CBGB-be. A punk melegágyának számító manhattani klubból indult előadók közül kétségkívül ő tette le a legerősebb életművet. Ebből a körből messze ő volt a legidősebb, nem véletlen hát, hogy erősen kötődött a hozzá generációsan közelebb álló előadókhoz, a Doorshoz, a Rolling Stoneshoz vagy Jimi Hendrixhez. A brit punkokkal ellentétben Smith egyáltalán nem akart szakítani, netán teljesen leszámolni a múlttal, csak kiábrándult abból, amivé az lett. Ezért a gitáros Lenny Kaye-jel szövetkezve igyekezett az örökséget a maga képére formálni, a hatvanas évek zeneiségét modern, manhattani attitűddel feldobni. Társaival költőiséget, tabudöntögetést és felforgató energiát vitt a rhythm and blues alapú rock and rollba.

Ráadásul Patti Smith maga volt a megtestesült antisztár. Miként megénekelte, a „rock and roll nigger”. Vézna, csúnyácska nő, alapvetően smink nélkül, rendezetlen hajjal. Előszeretettel járt több számmal nagyobb ódivatú férfiruhákban, rendszeresen káromkodott és köpködött, s nem habozott bevillantani a korszellemmel szembemenő, borotválatlan hónalját egyik lemezborítóján. De ahogy a színpadon énekelte, üvöltötte, szavalta, nyögte dalait, adta elő kisebb-nagyobb lélegzetű verseit, prózai üzeneteit, azzal mindenkit megbabonázott. Még ha költészetét a kezdetek óta ambivalens kettősség jellemezte is: a zseniális, veséig hatoló sorok gyakorta váltakoztak banális kijelentésekkel, lapos közhelyekkel.

Tizenegyedik stúdiólemezét történetesen ugyanabban a stúdióban, a Jimi Hendrix-féle New York-i Electric Ladylandben rögzítette, mint anno az elementáris bemutatkozót. Címét pedig a Mester és Margaritában szereplő kutyától, Bangától kölcsönözte, akivel Pilátus szabadon megoszthatta az őt kínzó emberi és társadalmi dilemmákat. De az orosz kultúrából nem Bulgakov az egyetlen, aki előtt Smith ezúttal fejet hajt – e gesztust Gogol és Tarkovszkij felé is megteszi. Miközben – szokásához híven – számos dalban tesz ajánlást/ utalást közeli barátokra és távoli ismerősökre, Johnny Depptől Maria Schneideren át Amy Winehouse-ig. E zeneileg rendkívül heterogén lemez azonban nem miattuk annyira emlékezetes. S nem is azért, mert ott feszül benne mindaz a kettősség, amiről korábban már szó volt. Hanem azért, mert mindezekkel és mindezek ellenére kíméletlenül kurrens és kegyetlenül koherens smithi vízió. Melynek csúcspontját kétségkívül a Constantine’s Dream jelenti: ebben a több mint tízperces, improvizatív dalban a költészet és a rockzene minden korábbinál szédítőbb találkozásának lehetünk fültanúi.