Magyarországon az egyetemes konstruktivizmus kamaraművészet. Többnyire sokszorosított grafikák, ritkábban egyediek, vázlatok és tervrajzok képviselik a művészettörténet klasszikus korszakát, gyakran a második-harmadik generációt is, ám mindez kellő értékére kerül, ha tudjuk, hogy az expresszionizmust, a szürrealizmust ilyen, a szolid magángyűjtemény dimenzióit idéző műtárgy együttes sem. A hidegháborús Magyarországon a múzeumok nem vásárolnak kortárs nyugat-európai műveket, olvashatjuk a mostani kiállítás egyik szövegtábláján, amely igazságot legfeljebb egy sem szócskával és egy -hat toldalékkal egészíthetnénk ki. A magyar kultúrpolitikában száz éve hagyomány a külföldi művészet nem gyűjtése.

A nagyobbik terem a Victor Vasarely, Denise René adományozásaira emlékezik

Hogy a kép nem szegényesebb, az Victor Vasarelynek és párizsi galériásának, Denise Renének köszönhető. Nemcsak a Pécsnek és a fővárosnak hagyományozott Vasarely-műveknek, hanem annak a most megünnepelt, négy évtizeddel ezelőtti ajándékozási sorozatnak is, amely akkor társ- és kortárs művészek munkáinak sorát hozta ide.

A két jubileumi kiállítás tulajdonképpen egy. A nagyobbik terem ugyan a Victor Vasarely, Denise René és a geometrikus absztrakt művészet Magyarországon címet kapta, és az említett aktusnak állít emléket, de művekben, alkotókban, s kivált szellemben összemosódik a jobboldali szekcióval. Ennek a címe Konstruktív-konkrét klasszikusok, és ha talán bőkeblűen értelmezi is a klasszikus státust, kétségkívül ebben a légtérben található több meghatározó mester. A konstruktivizmus egyik birodalmával, az orosszal alapoz, és bár Goncsarova – legalábbis ekkor, fénykorában – inkább nagy elődnek, semmint konstruktivistának bizonyul a kubista-futurista litográfiáival, a grafikai gyűjtemény két lapja mestermű. Ugyancsak az anyaintézmény, a Szépművészeti tárából érkezett két világnagyság, Melnyikov és Rodcsenko néhány lapja, s ha az előbbit igazán markánsan egy plakátja, utóbbit egyetlen tervrajza képviseli is, az összetartozásukat feltétlenül szemlélteti a szomszédságuk. Az építész a párizsi világkiállítás szovjet pavilonját tervezte kilencszázhuszonötben, az utóbbi a berendezését, s mindketten korszakot alkottak a művészettörténetben, aminthogy későbbi sorsuk is felettébb hasonló volt a birodalomban.

Rodcsenkóval feledtették a forradalmi-avantgárd dinamikát, Melnyikov a harmincas évektől elment portré festőnek, de nem kínáltak ezek az esztendők jövőig érő perspektívát a konstruktivizmus másik szülőföldjén sem. Alapító atya a német szárnyat itt nem reprezentálja, egy komoly, késői olajképével Albers a növendékből lett Bauhaus-mesterek generációját képviseli, Erich Buchholz és Walter Dexel pedig azt a háború utáni konstruktivista megújulást, amely a nyugati Németországot akkor jellemezte.

Odáig tartó útjuk eltérő. Buchholz az Entartete Kunst idején nemcsak betiltott, már régen konyhakertész és baromfitenyésztő volt, míg Dexel megússza ugyanezt egy pártból való kizárással, de utána is SS-intézmény munkatársa. Aztán szitanyomataik egyaránt elegánsak a hetvenes években; a grafikák a kalandos konstruktivista életrajzokról nem beszélnek. A francia Gorin harminckettőben a Szovjetunióba utazik, hogy Malevicset tanulmányozza, de megússza, az antifasiszta Max Billt a svájci állambiztonság figyeli éveken át, nyomataik azonban úgyszólván napjainkig a húszas évek tündöklő optimizmusát őrzik.

A Pécsről és magángyűjtőktől is kölcsönző ünnepi kiállítás igényes és csendes, ahogyan a Szépművészeti Múzeum óbudai leányvállalkozásától megszoktuk. Néhány kevésbé ismert név (Deyrolle, Marcelle Cahn, Nadir) egy-egy grafikánál testesebb, erős műve élénkíti a körképet, és természetesen az op-art látványa, természetesen Vasarelyvel az élen.