Változók és állandók
Nem vitás, a Sziget ma Magyarország legnagyobb kulturális „megmozdulása” – még akkor is, ha az utóbbi években egyre inkább a klasszikus kultúros-marketinges háború mintapéldájaként szokott felbukkanni a rendezvény. Nem véletlenül, mert persze a régi szlogen, hogy „kell egy hét együttlét”, most, a jubileumi (huszadik) Sziget idején már gyökeresen mást jelent, mint a kezdetekkor.
Míg a rendszerváltás után mindenki nagyítóval kereste a nagy kultértelmiségi összejöveteleket, ahol a hivatalos csatornákon hiába vágyott underground előadókra lehetett rátalálni, a semmiből lett Sziget ezeket nagy bőséggel és gondos ízléssel kínálta. Aztán jött a generációs váltás mind a közönség, mind a szervezők tekintetében, és egyre inkább az üzleti szemlélet és a branding vált domináns elemmé. Nem kevesen szimbolikus lépésnek tartották, hogy például tavaly a McDonald’s is bejutott a fesztiválra – de hát végül is miért maradt volna odakint?, így is, úgy is a legkülönbözőbb márkákat kerülgetjük és fogyasztjuk a Duna ölelésében.
Ha pedig valaki a hungarikumokra esküszik, hát az idén azokból sem volt hiány, külön „falut” szenteltek az ügynek. Sőt amikor szembesültünk egy szelet echte magyar zsíros vagy körözöttes kenyér piaci árával, valahogy már egészen gazdaságosnak tűnt az a sokat szidott sajtburger.
De ami ennél sokkal fontosabb –még akkor is, ha idén nem volt olyan médium, mely az étel- és italárakon ne hüledezett volna –, hogy a kulturális program értékei nem sokat változtak. Azaz, ha úgy tetszik, ma is az underground szócsöve szerepet tölti be a Sziget Magyarországon: a legkurrensebb bandák, formációk lépnek fel, a többségében külföldi (német, francia, belga és olasz) Szigetelők nagy örömére. (Bár hivatalosan 50-50 százalék a magyarok és a külföldiek aránya.) Mégis, a hazaiak közül sokan csak pislogunk a felhozatal láttán. Ami valamelyest érthető is: elvégre sem a rádiós, sem a zenevásárlói kultúránk nem túlságosan világ- , de még csak nem is különösebben eurokonform. Így a program egyfajta misszióként is felfogható.
Ez a leosztás aztán szakmai szinten is billegni kezd, ha közös nevezőre akarjuk hozni a magyar fellépőkkel: elég talán csak azt említeni, hogy idén a hivatalos napok alatt egyedül a Tankcsapda jutott fel a Nagyszínpadra. Egyszerű, de őszinte mondandójuk és rockmuzsikájuk a döcögősen induló koncert második felére felnőtt a helyszínhez és a feladathoz, így a legtöbbünket trapézolásra és headbangelésre ösztökélték. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy magyarkodott a Sziget eleget, hiszen létezett egy dedikált magyar színpad, illetve a „mínuszos” napokon a hazai előadóké volt a főszerep: a Magyar Dal Napján mintegy 150 nóta csendült fel, majd a Csík zenekar adta pályafutása legnagyobb volumenű koncertjét, végül Ákos nyújtotta kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy az egyik legképzettebb és a show-bizt legjobban értő zenészünk.
Azon persze lehet morfondírozni, hogy tavaly bezzeg Prince lépett fel a nulladik napon, akiről ugyanaz elmondható, mint Ákosról, csak éppenséggel világviszonylatban, de hát pontosan tudjuk, hogy a világsztáron potom 200 millió forintot bukott a szervezőiroda, ezért is lett takarékos az idei rendezvény. (Egyébként épp az effajta kockázat vállalása bizonyítja, hogy a kulturális oldal még mindig erős a szervezőcsapaton belül.)
A megszorítási csomag legnagyobb vesztesei a metálosok lettek, hiszen a tavaly felállított nagyszínpadukat bedarálták. Igaz, kaptak egy egész metálnapot – sajnos B kategóriás előadókkal. Állítólag ha minden jól megy, jövőre ismét visszaállhat a rend: a költségvetést csökkentették, így picivel kevesebb látogatóval is nyereséges lehet a rendezvény, de a becslések szerint a látogatottság a megszokott 380 ezres szám körül alakul idén is.
A szigeti felhozatal kérdése persze örök vitatéma a tízmillió öntudatos zeneszakértő országában. A Nagyszínpadra idén nem jutott szupersztár-formáció, de a Stone Roses tizenöt éves szünet utáni ismételt összeállása azért kisebb szenzációként hatott, és a mostani bulijuk sokáig emlékezetes marad – egy generáció számára jelentett kapcsolódási pontot a zenéjük.
Szintúgy nem felejtjük el a Placebo megbízható profizmusát, a Korn reputációjához képest remek fellépését, meg persze az elképesztő tömeget (több mint 64 ezer látogató volt szombaton a rendezvényen) a Szigetre vonzó Snoop Dogg utolsó kutyás buliját –ezután Lion néven reggae-t fog nyomni a népnek. Ami persze biztosan jó ötlet, csak a látottak alapján egy kicsit szkeptikusak vagyunk, elvégre valamelyest ezzel az új iránnyal is próbálkozott most, de hát nem ez mozgatta meg a tömeget, hanem az óriási hiphopslágerei. De végül is mindegy, a lényeg az, ahogy mindezt előadja: rezignált nyugalommal, egy égő spanglival a kezében, két ficánkoló táncosnővel, néhány MC-vel és egy kutyának öltözött statisztával, aki néha meglóbálja az óriás péniszét. A dolog elképesztően működik még itt is, jó volt látni, ahogy nyomult rá a fehérnép.
A Világzenei Színpad programja is igen eklektikus lett, volt itt minden. Például ahogy a mexikói Molotov nevű rockbanda előadta egy kicsit latinosítva és fémesítve Falco Amadeusát, az zseniálisan morbid volt. Voltak azonban kínosabb pillanatok is, például amikor a filmrendezőnek már alkalmatlan Emir Kusturica egyik este egy szarajevói gypsy-techno-rock bandával bohóckodott a színpadon: nyomott néhány fekvőtámaszt, majd kergetőzött és vonatozott egy csapat fiatal lánnyal az egyik filmjében is felhasznált nótára.
Felvetődik az emberben, hogy mi szükség van ilyen művészetnek épp nem nevezhető performance-okra, pláne egy olyan megosztó személyiség fölvezetésében, aki bosnyák származása ellenére kiállt Milosevics és a szerb nacionalizmus mellett, amivel temérdek nemzetközi politikai vitát keltett. Pláne hogy tegnap este egykori alkotótársa, a zenész Goran Bregovic nyomott roppant hasonló muzsikát.
Inkább átugrottunk hát az Olimpiai Faluba, ahol nemcsak nyomon lehetett követni a világverseny eseményeit, de találkozni is lehetett egy jó csomó kézroppantó sportemberrel. Együtt lehetett pörögni Cseh Lacival, Hosszú Katinkával, Szilágyi Áronnal és Jakabos Zsuzsannával. Mert a Sziget már csak ilyen: mindenki és minden megfér egymás mellett. Ami, lássuk be, ma Magyarországon egyre nagyobb szó.
